A héten amikor itt voltak nálunk unokatesómék és "nagy"lányai (Viki 11, és Dorci 6 évesek) elmentünk a repülőtérre. Ők az ország észak-keleti csücskében laknak, így mire odaér egy-egy Budapesten felszálló repülő már igen-igen kicsinynek tűnnek az égbolton. Mikor idejöttek hozzánk minden felszálló és leszállni készülő repülőre rácsodálkoztak, hogy milyen nagy (a városnak a repülőtérhez elég közeli kerületében lakunk). Így jött az ötlet, hogy akkor menjünk ki a repülőtérre. Hogy fokozzuk az élvezeteket kitaláltam, hogy menjünk el a Ferihegyi Repülőgép Emlékparkba, ahol fel is lehet szállni egy-két repcsire.
Délután 5 órára értünk oda, pont az utolsó pillanatban, ugyanis zárás (18 óra) előtt egy órával adják ki az utolsó belépőjegyeket. A lányok épp csak egy pillantást vetettek a testközelben hatalmas öreg gépmadarakra, s már szaladtak is fel az IL18-as lépcsőjén. Beültek az ülésekbe, becsatolták a biztonsági öveket és próbálták elképzelni milyen lehet repülni. A repülőgép minden zugába bekukucskáltak. Felmentünk a TU134-es és TU154-es repülőkre is. A legnagyobb élményt e legutóbbi repülő szerezte nekik, mert itt még a pilóta (másodpilóta, navigációs tiszt) ülésébe is beleülhettek.
Viki, Dorci és Kitti a park bejáratánál
"Felszállás" előtt
Kérjük kedves utasainkat csatolják be biztonsági öveiket!
A TU 154-es pilótája
Viki kapitány
Szonja kapitány
és persze Apa sem maradhatott ki a buliból
Fedeles szárnyú
Az emlékparkból a Ferihegy 2A termináljára ruccantunk át. Kimentünk a kilátó teraszra és onnan néztük a repülőgépeket, amint a levegóbe emelkedtek, leszálltak. Mindig imádtam nézni, ahogy egy-egy repülőgép kereke földet ért máris ezernyi jármű indult meg több irányból, hogy a teendőit elvégezze. Odasiet ilyenkor a lépcsőt szállító jármű (ha nem csápra áll a gépmadár), az utasok terminálba szállítását végző busz, a több kocsijával hernyóra hasonlító jármű, a kerozionos autó (bár lehet, hogy az később megy oda) stb.
Míg álltunk a teraszon sok szép régi emlék jutott eszembe. Volt szerencsém majd egy évtizedet eltölteni a repülőtéren. Nagyon szerettem itt dolgozni. Nem is szerettem imádtam. Alig kerültem ki a gimnáziumból idevezetett utam. Ebbe a külön világba, külön városba. Mert olyan volt, mint egy város. Volt (van) belső buszjárat, ebédlők, orvosi rendelő, tűzoltóság, rendőrség, büfék, több ezer dolgozó, magyar s külföldi, rengeteg jármű, saját (repülőtéri) KRESZ (amiből vizsgázni is kellett, ahhoz, hogy bent lehessen autót vezetni), kertészet, nyomda és még mi minden. Fiatal voltam és a közvetlen munkatársaim is velem egykorúak. Nagyon jó társaság volt. Annyi emlék fűz ide. Barátság, szerelem, bulik! Látogatásunk végeztével az elérzékenyülés könnycsepjei is végigcsordultak arcomon. Akit egyszer a kerozin füstje megcsapott.....
Szintén Vikiékkel látogattunk el egyik nap a Millenárisra, a tudományos játszóházba, a Csodák Palotájába. Úgy 8-10 évvel ezelőtt voltam utoljára még az előző helyén a Váci úton. A lányaimmal is terveztem, hogy majd egyszer elmegyünk, de még kicsiknek tartottam őket hozzá. De rá kellett jönnöm a mostani kiruccanásunk során, hogy ők is élvezték (persze főleg Kitti). Hát még mi, felnőttek! Igaz, hogy feltehetőleg a nagy meleg miatt iszonyatos fejfájásom volt és a különböző eszközöknél kiírt magyarázatokat hiába olvastam egyáltalán nem tudtam felfogni. Sok mindennel játszottunk, sok eszközt kipróbáltunk. (Varázstükör, fakírágy, kockakerekű kisfityó -azaz Fiat126-, tépőzáras ugrálófal, reakció időnket mérő eszköz, "bársony hárfa" ésatöbbi. Felsorolni lehetetlen és nem is lehet!) A Csodák Palotája egy igazi játszóház gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, ahol mindenhez hozzá lehet nyúlni, ki lehet és ki is kell próbálni. Ja és a Szonja korabeliek sem unatkoznak, mert van neki berendezve egy kis játszósarok. Ide még tutira visszamegyünk.
