amire tulajdonképpen már az első óvodai napon számítottam. Ma úgy váltuk el az én nagy lányomtól, hogy sírt. Nem, nem sírt, üvöltött. Amíg meg nem érkeztünk az ovihoz nem volt semmi gond. Ma autóval mentünk, mert utána dolgom volt. Amikor ki kellett szállni elkezdett sírdogálni, hogy nem szeretne menni az oviba és szorosan átölelt. Valahogy el tudtam terelni a figyelmét és bementünk az oviba, átöltöztettem, majd elbúcsúztunk. S amikor megpuszilgattam, már nagyon erősen szorította a nyakamat és sírni kezdett. Nagyon. Szememmel kerestem egy óvónőt, vagy dadust, hogy átadhassam a lánykámat, mert tudtam, ha ennek az ölelésnek túl sokáig engedek, akkor csak rosszabb lesz mindkettőnknek. Az egyre erősödő sírásra, megjelent a dadus és elvitte a már üvöltő és rúgkapáló Kittit. Én ölembe kaptam Szonjám és irány a kijárat...közben nyeldestem a könnyeimet, s csak abban bíztam, hogy hamar meg tudják nyugtatni.
Később kicsit "örültem" is, hogy végre tombolt egyet. Talán kiüvöltötte magából az elmúlt napok feszültségét, szorongását. Remélem.
Egy óra múlva megyünk érte. Már alig várom! Viszek neki főtt kukoricát, azt nagyon imádja. És ma apa is hamarabb hazajön, hogy ő is velünk tudjon jönni. Tegnap ez volt a kérése, hogy apa is jöjjön érte az oviba!