... behozni a lemaradásomat a naplóvezetésben. Nem könnyű. Mire a csajok elalszanak az én lábam is inkább az ágy felé húz, ritkán ülök le a számítógép elé. Rohannak a napok és úgy érzem semmire nincs időm (sajnos nem csak így érzem). A legnagyobb baj az, hogy a lányokkal is nagyon kevés időt töltök. Mostanában sokan megkérdezik, hogy na milyen a munka? hogy viselik a csajok? Ez utóbbi kérdésre eddig mindig úgy válaszoltam, hogy a csajok jól bírják, nem veszek rajtuk észre semmi változást. És nem csak azért válaszoltam ezt, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, de tényleg így láttam. Tegnapig. Tegnap anyu utazott a gyerekekkel a buszon, s látta, hogy Kitti maga elé mered. Mi a baj Kittikém? Tette fel nagyi a kérdést. Először nem szólt csak tovább merengett. Nagyi megismételt kérdésére ezt mondta: „Olyan keveset vagyunk együtt anyával!” Jajjjjj nekem! Összeszorult a szívem, s azóta ez a mondat dübörög a fejemben! De mit tehetnék, hogy ne így legyen??? Ma reggel Szonja viselkedése is rátett egy lapáttal a lelkiismeret furdalásomra. Rosszat álmodott és sírva ébredt. Bementem hozzá, hogy megnyugtassam, megpuszilgassam. De közeledésemet elutasította, a levegőbe ütögetett a kezével, rugdosta az ágyat a lábával és csak azt hajtogatta sírdogálva: „E. nagyit akarom!” Nem kért a reggeli búcsú puszimból sem. Ha K. elolvassa eme sorokat, majd biztos megnyugtat, hogy csak felnagyítom a dolgokat, s Szonja biztos csak a rossz ébredés miatt volt ilyen…Igaz ami igaz, az elmúlt hétben az átlagnál is többet voltam távol tőlük. A hétvégéből csak a szombatot töltöttük együtt, vasárnap elutaztam anyuval a nagypapámhoz, aki kórházba került. Hajnalban indultunk és csak az esti fürdetésre értünk haza. Következő nap reggel pedig el kellett utaznom két napra hivatalos útra, így egy este megint kiesett a hétből. Azt mondta ma reggel a szomszéd asszonyom, aki pedig csak három napot dolgozik hetente, hogy egy darabig még sokat fogok küzdeni a lelkiismeretemmel, de majd lassan „bele fogok törődni”, hogy ilyen az élet!
S akkor gyorsan papírra vetem az elmúlt majd két hét számomra legjelentősebb eseményeit. Kezdem a május elsejei hosszú hétvégével:
Majális, grillezés és anyák napja
Egy kellemes hétvége három szóban. Igaz nem úgy zajlott minden, ahogy elképzeltük. Értek bosszúságok bennünket mind a három napon, de ezek nem szegték teljesen kedvünket.
Első bosszúság a helyi majálison ért bennünket. Május 1-jére két olyan délelőtti programot hirdettek meg a szervezők, ami úgy gondoltuk, hogy érdekelni fogja a lányokat. Az egyik: „cirkusz a réten” bábelőadás, a másik pedig az Almazenekar koncertje.
A két csali program kezdete előtt kinéztünk a majálisnak helyt adó parkba, hogy a lányok a műsor előtt kipróbálhassák (sokadszorra) a ringlispílt, dodzsemet, körhintát, légvárat stb. 11 órához közeledve (ekkorra volt meghirdetve a bábelőadás) odasétáltunk a színpadhoz. Nemsokára Bözsi bohócot láthattuk a színpadon, aki számunkra kicsit erőltetett poénokkal próbálta feldobni a gyerekek hangulatát. Kicsit gyanús volt, hogy nem látok sehol paravánt a bábelőadáshoz. Hamarosan világosság vált, hogy nem lesz itt semmiféle „puppet show”, helyette a „ripacs” bohócok műsorában gyönyörködhettünk volna, ha nem hagyjuk ott őket. Tettünk megint egy kört, majd visszamentünk a színpadhoz, hogy nehogy lekéssük az Alma együttes koncertjét. Kár volt sietnünk, mert az almásokat nem láttuk sehol. Épp ott ténfergett egy rendező, aki kérdésemre azt a „meglepő” választ adta, hogy a várt koncert elmarad, de helyette lesz Vince Lilla. Nagyon csalódottak voltunk. Nem is csalódottak bosszúsak, mérgesek. Legalább egy gyerekeknek való előadót találtak volna a népszerű zenekar helyett. Így kicsit lógó orral indultunk egyik kedvenc éttermünkbe egy finom ebédre J. nagyi barátjának jóvoltából.
Később még mérgesebb lettem a kőbányai majálist szervezőkre. Megtudtam ugyanis, hogy az Almazenekart meg sem hívták (!) majálisra (legalábbis az együttes honlapján ez szerepelt). Elég nagy pofátlanság! A majálist hirdető plakátokra kiírják a gyerekcsalogató programokat, aztán az egésznek a fele sem igaz!!!
Következő napra Kitti „vőlegényéékhez” voltunk hivatalosak egy kerti sütögetésre. A meteorológia erre a napra nagyon szép időt jósolt. A napsütés helyett borongós időben vágtunk neki a Budapest környéki településre. Cseppet sem volt jó idő – megvolt e napi bosszúságunk oka is -, de azért nem szegte kedvünket a sütögetéstől. Legalább az eső nem esett. A lányok először bújtak, másztak hozzánk, ránk, mert a házigazdák két kutyájától be voltak tojva. Pedig igazán nem félelmetesek, egy yorkshire terrierről és egy westiről van szó. Később egészen megbarátkoztak velük, Kitti még meg is simogatta őket.
Hihetetlen, hogy a két nagy kölök (Kitti és Trisz - a vőlegény) mennyire jól elvan egymással. Már írtam korábban, hogy csecsemő koruk óta „ismerik” egymást, s egészen Trisz óvodás koráig gyakran találkoztunk velük. Azóta viszont nagyon megritkultak az összejöveteleink, ennek ellenére a két gyerkőc mindig úgy viselkedik, mintha épp előző nap váltak volna el egymástól. Jó volt nézni őket, ahogy a kertben labdáztak, rohangáltak, közben állandóan fülig ért a szájuk, vihogtak, néha megpihentek a hintaágyon, majd futottak tovább. Szegény Szonja magára maradt, bár néha igyekezett bekapcsolódni a két nagyobb játékába, nem mindig sikerült. Felismerte a helyzetet, így ő külön vonult homokozni.
Mikor kisültek az első hússzeletek a gyerekek egyből lecsaptak rá. Kis darabokat csipkedtek le róla és egymást etették. Azt hittük már nem fognak enni, de tévedtünk. Már alig várták, hogy asztalhoz üljünk, s tovább tölthessék bendőjüket.
Kora este indultunk haza, a lányok legnagyobb bánatára. Kitti még sírdogált is, hogy neki hogy hiányzik Trisztán!
Vasárnap anyák napjára ébredtünk. Elmúlt évekhez hasonlóan a Trófea Étterembe hívtuk meg anyukáinkat egy finom (és laktató) ebédre. Mielőtt elindultunk felköszöntöttük a nagyikat és persze én sem maradtam ki a jóból. Kitti a köszöntés előtt csapott egy kis hisztit (csak hogy ez a nap se múljon el bosszúság nélkül). Nem akart szoknyába öltözni. Végül az apukája győzte meg nagyobbik lányát, egy 10 perces kettesben töltött beszélgetés során, hogy mennyivel szebb lesz szoknyában, mint nadrágban. Nem tudom, hogy mivel győzte meg, de nagyon ügyesen csinálta.
Miután lenyugodott Kitti elmondta (kicsit (?) szégyenlősen) Tóth Anna, Anyák napi köszöntőjét nekem (a vers szöveget itt olvasható a kommentekben)
majd Anna nekik írt versét nagyiknak. Nagyon ügyes volt, még akkor is, ha néha be kellett segíteni (kicsit zavarban volt). Szonja először nem volt hajlandó „szavalni”, ő talán még szégyenlősebb, mint a nővére, végül abba beleegyezett, hogy Kittivel együtt elmondja az a négysoros versikét, amit tanítottam neki.
Végül ebből a napból is egy vidám nap kerekedett. Az étteremben egy bohóc lufikat hajtogatott a lányoknak, s miután jól laktak (nem a lufival, hanem egyéb finom étkekkel) ők elvonultak a játszósarokba. Mivel közel voltunk a Kopaszi gáthoz, az étteremből egyenesen odavezetett utunk. Nagyon imádjuk ezt a helyet, remélem az emberek vigyázni fognak rá, hogy sokáig ilyen gyönyörű és tiszta maradjon!
S a képek:
