Szombaton reggel felkerekedett a családunk, a hátizsákba raktunk egy kis elemózsiát és elindultunk Visegrádra. A Pilisi hegyeken keresztül a Panoráma úton mentünk (Szentendrén Pilisszentlászló felé kell elkanyarodni), imádom ezt az utat. A lányokat felkészítettem, hogy kicsit kanyargós lesz ez az út, erre Kitti végig azt kérdezte, hogy mikor fog már kanyarogni? Nem tudom mire számított, én vezettem, de így is elszédültem egy kicsit, nekik meg sem kottyant. Felmentünk kocsival a vár lábához, elsősorban Szonja miatt, ő tuti nem jött volna fel a két lábán a meredek hegyoldalban (vagy csak ráfogtuk a legkisebbre, hogy miatta nem kaptatunk fel?).
Megbeszéltük a lányokkal, hogy mindenki a két lábán járja végig a várban a lépcsőket, s aki nem veteti fel magát az kap egy jégkrémét, miután visszaérünk az autóhoz. (Elsősorban Szonjának szólt ez a felhívás, mivel ő szereti cipeltetni magát.) Be is jött a "tervünk", végigcaplatták a váron belül a lépcsőket, s egy pisszenés sem hangzott el, hogy ölben szeretnének jönni. Nagyon élvezték a "vártúrát", Szonja többször elmondta, hogy "nagyon jó itt lenni", meg "szeretek itt lenni, anya".
Megcsodáltuk a fenséges panorámát, közben meg a frász kerülgetett, ahogy Szonja a korlátnál kavicsozott. Ő a lyukakon keresztül bőven kifért, és még rá is tett azzal, hogy állandóan kihajolt, úgy dobálta le a mélybe a kavicsokat.
Nem tudom mikor jártam utoljára a Visegrádi várban (talán 3 éve?), mindenesetre azóta mintha bővült volna a meglátogatható rész, és gyönyörűen megcsinálták a várudvart. A sziklafalakban rengeteg helyen piros muskátli virít, a kiállító termek előtt és a várudvarban sok helyen találhatók virágok.
Vártúránk után a csemeték (meg mi is) megkaptuk jutalom jégkrémünket. Ennek elfogyasztása után célbavettük a nyári bobpályát. Nagyon izgultam, mert még életemben nem boboztam. Egyszer voltunk itt K-val, de akkor pont pocakomban volt Szonja és nem mertem menni ezzel a járgánnyal. Szonja velem, K. az apjával szállt a bobba és elindultunk. Az első körnél kicsit óvatosabb voltam, nem fékeztem sokat (szerintem), csak a kart nem nyomtam teljesen előre, így nem is mentünk teljes sebességgel, aminek az lett a vége, hogy a pálya második részén a mögöttünk jövő két tinidzser fiú vagy háromszor belénk jöttek. Szonja sikongatott, annyira élvezte a száguldást. A második körnél már nem nagyon fékeztem és teljes sebességre kapcsolatm, aminek az lett a vége, hogy Szonja azért sikongatott, mert ez már sok volt neki. Én meg először azt hittem, hogy rötyög és azt mondja, hogy anya nagyon jó így menni, de kiderült, hogy már sírt és ki akart szállni. Csak a vége felé értettem meg, hogy azt hajtogatja, hogy anya, haza akarok menni. Kittinek nem voltak ilyen gondjai, ő bírta a sebességet, a száguldozást.
Nem messze a bobpályától van egy canopy (csúszka) pálya is. Mint megtudtuk ez volt Magyarország első canopy pályája. Először úgy gondoltuk akár ki is próbálhatnánk. De aztán inunkba szállt a bátorság, amikor elolvastuk, hogy 900 m-es a pálya, a legalacsonyabb részen 6, a legmagasabb részen 14 méter magasan lóg az ember a kötélen (persze biztonságos beülőben). 50 perc a menetidő, ami azért van, mert több pályaszakasz van (talán 10?), és egy-egy pályaszakasz végén valamilyen oszlopokon állva át kell "csatolni" magunkat az új szakaszra (karabínerrel). Beszélgettünk egy ott dolgozóval, azt mondta, hogy kb. 10-15 perc az effektív csúszkázás, a többi idő az átszereléssel, a többiek bevárásával megy (minimum 3 fővel indítják a csoportokat). Summa summáron elvetettük azt az ötletet, hogy mi tériszonyosok ezt most kipróbáljuk, helyette felcsatoltattuk Kittit az ugráltatóra (fogalmam sincs hogy hívják, illetve most nem jut eszembe), majd mi is kipróbáltuk K-val. Miután kiugráltuk magunkat elindultunk a Királyi palota felé, ahova sajnos már nem jutottunk be, mivel zárás előtt 10 perccel érkeztünk, így maradt a lányoknak beígért kavicsdobálás a Dunába. Szonja azonban eddigre már totálisan kész volt és inkább aludt egyet. Hazafelé Kitti is csatlakozott hozzá.
