Nincs semmi bajom a keserű csokoládéval, sőt. Mióta K-t ismerem megszerettem a keserű csokit is, mivel ő csak azt eszi meg, azt is csak módjával. Én viszont olyan vagyok, mint Gombóc Artúr (nem olyan kövér, sőt még szárnyaim sincsenek), imádom a csokit. Lehet szögletes, gömbölyű, töltött, töltetlen, praliné, kicsi, nagy (egyetlen kivétel van, amit nem nagyon csípek a nugátos csokik és a fehér csokoládé). Ha van otthon csoki, akkor átvedlek Hakapeszi Makivá, aki ha kap, eszi, de ott azonnal és addig, amíg csak a papír marad.
Nagy csoki rajongó vagyok, de nem szakértő. Ezért is örültem, amikor megláttam a metróban, majd valamilyen újságban, hogy lesz egy három napos kiállítás a Millenárison, a „Csokoládé lelke” címmel. A beharangozó szöveg nagyon kecsegtető volt: „Mindannyian szeretjük a finom, különleges csokoládét, de vajon ismerjük-e eléggé? Erre a kérdésre is választ kapnak a kiállítás látogatói, akik előtt minden rejtélyre fény derül: megismerhetnek egy korokon és földrészeken átívelő történetet és részeseivé válhatnak az útnak, míg a kakaóbabból megszületik az ellenállhatatlan csokoládé. A kiállítás minden érzékszervet rabul ejt, így a látogatók igazán közel kerülhetnek a kiváló minőségű csokoládéhoz - és az élvezetes kóstolás sem maradhat el. Ezt a kiállítást minden csokolédérajongónak látnia kell.”
Mivel szombaton kikirándultuk magunkat, vasárnapra egy könnyed programot gondoltunk a családnak, hogy a csajokat se nagyon terheljük le. Gondoltam, hogy ez a csokis kiállítás őket is érdekelheti (legalábbis a kóstolósdi része) és utána beugrunk velük a Zöld Péter játszótérre, ahova már régóta készültünk.
Amikor megérkeztünk a Millenárishoz és megláttam a hosszú, kígyózó sort, azt gondoltam, hogy valamilyen másik kiállítás is van a helyszínen. De rá kellett jönnöm, hogy az a rengeteg ember mind-mind a csokis kiállítás miatt álldogál. Először azt mondtam, hogy na neeeee, ennyit nem érhet az egész, de aztán arra gondoltam, hogy mivel ez már a kiállítás harmadik napja, az embereknek, akik sorban állnak esetleg már van infójuk ismerősöktől, innen-onnan, hogy milyen volt a kiállítás, s valószínű a pozitív visszajelzések miatt akarják maguk is megtapasztalni ezt a csokis „utazást”. Mondtam K-nak, hogy ő menjen be a gyerekekkel a játszótérre én addig sorban állok. Kb. egy órányi sorbanállás után értünk be a kiállítás pénztárához, ahol kettőnknek (a gyerekeknek 6 éves korig ingyenes volt) 2000 Ft-ot kellett leszurkolnunk a belépőjegyért.
Az első teremben rengeteg szobanövény volt bezsúfolva, valamiféle őserdőt, ahol a kakaófa is nő próbáltak a kiállítás rendezők megjeleníteni. Az egyik növényre egy-egy fém akasztóval felakasztottak 3-4 kakaóhüvelyt (gyümölcsöt). Ezen az „állomáson” megtudhattuk, hogy „mifán terem a kakaóbab”. Következő teremben a kakaófa fő termőhelyeit mutatták be térképen, illetve egy fateknőből magunkhoz vehettünk pár kakaóbabot és meg is ízlelhettük. Ezután egy sor következett, aminek a végére beálltunk. Fogalmunk sem volt miért állunk, de beálltunk, mivel másfelé nem tudtunk menni. Kb. 10 perc múlva kiderült, hogy egy pulthoz állunk sorba, ahol azt mutatták meg, hogy hogy néz ki a kakaóbab pörkölés előtt, pörkölés, majd tisztítás, végül aprítás után. Ezután megint sor következett, na itt vesztettem el a türelmem. Kikerülve a sort megnéztem miért veszteglünk már megint. Egy újabb pult következett, ahol a kakaóbab feldolgozásának következő lépéseit mutatták meg. Kikerültük a pultot, és tulajdonképpen elérkeztünk a kiállítási labirintus utolsó részéhez, ahol kaptunk egy-egy kis darab étcsokit (a kiállítás rendező csokicégtől, akiknek a nevét juszt sem írom ki, pedig imádom az étcsokijaikat), majd jött négy táblácska, hogy milyen módon fogyasszuk a csokit. Hogyan hat a csoki látásunkra, hallásunkra, szaglásunkra és végül ízlelésünkre.
Itt vége volt a kiállításnak, még fent a kávézóban lehetett csokit kóstolni, persze nem volt már így a harmadik napon mindenféle ízből választék (összesen 6 féle terméküket lehetett volna megízlelni, ebből már csak 4 volt), illetve volt egy belga hapsi, aki pralinékat készített és ezt kukucskálhattuk volna meg, ha odaférünk a pulthoz. Ekkor már annyira nem érdekelt az egész, hogy eszem ágában sem volt sorba állni. Amikor jöttünk ki, kérdezték, hogy mennyit álltunk sorba. Mondtam, hogy egy órát, de ha jót akarnak maguknak, akkor 10 percet se álljanak sorba és főleg ne fizessenek egy fillért sem, mert nem éri meg. Remélem legalább ennek a két embernek jót tettem. Nagyon nagy blamázs volt ez az egész. Jó nagy hírverést csináltak a kiállításnak, ami egy nagy túró volt. (Viszont a marketingese a cégnek, mert nyilvánvaló, hogy ez a kiállítás egy reklám kampánynak volt a része, megérdemel egy kézfogást!)
Ekkora csalódás már régen ért. Most elolvastam újra a fenti beharangozó szöveget, végülis nem ígértek többet, mint amit láttunk, de valahogy a kiállítás előtt a szöveg mögött én többet értettem.
Mindegy….a lányok játszottak egy jót a Zöld Péter játszótéren, ami tényleg nagyon jól néz ki (szerintem ugyanazok a művészek dolgoztak rajta, mint a már korábban agyondicsért hódmezővásárhelyi játszón; több hasonló motívumot felismertünk), igaz most ez is tömve volt, mert több család is felosztotta egymás közt a gyerekszórakoztatási és sorbanállási feladatokat. Fényképezőgépet nem vittünk (elfelejtettem), telefonnal készítettem pár fotót.
A kiállításért sorban állók egy része
Zöld Péter játszótéren
