Az elmúlt hét mind fizikailag, mind idegileg kicsinált. Igen, így szépen, magyarul. Kivettem egy hét szabit, hogy meg tudjam csinálni a nagytakarítást. Lányok bölcsiben, oviban én meg otthon reggeltől Mikulásig suvickoltam, ablakot pucoltam, portalanítottam, kipakoltam, bepakoltam, függönyt mostam, vasaltam stb. A harmadik nap környékén már alig bírtam kikászálódni az ágyból, annyira kész voltam. Hiába no, az asszony, ahogy öregszik, egyre kevesebbet bír fizikailag. Pedig volt segítségem is, anyukám személyében. Nem is tudom, hogy más hogyan csinálja, aki azt mondja, hogy 1 nap alatt véghezviszi a nagytakarítást. Lehet túlságosan aprólékos vagyok? Vagy túl lassú? Azt már le sem merem írni, hogy nem is csináltam meg mindent, amit terveztem. A szőnyeget, csak a gyerekszobában puceváltam ki. Fizikai lefáradásom folyománya az lett, hogy idegileg is kipurcantam. K. meg is jegyezte, hogy jó lesz már, ha vége lesz a takarításnak, mert már meg sem mer szólalni, mert én máris ugrottam, rúgtam, haraptam (kis túlzással).
Most az elmúlt hét, vagy már másfél hét legfontosabb eseményeit próbálom meg felidézni.
November utolsó vasárnapján lányaink bulizni voltak. Nélkülünk. Meghívást kaptak mindketten Lili (Kitti ovis társának) 5-ik szülinapi bulijára. Amikor megkapták a névre szóló meghívókat, nagyon izgatottak lettek. A buli napjáig naponta legalább egyszer fel kellett olvasnom mindkettőjüknek külön-külön a meghívót. A születésnapi parti helyszíne a Kerepesi úti McDonald’s repülője volt. Aznap naná, hogy nem aludtak ebéd után, aminek az lett a következménye, hogy a cél előtt kb. 5 perccel Szonja elaludt az autóban. Szinte biztos voltam benne, hogy miután felébresztem, meglátja az idegen gyerkőcöket, szülőket, nem fog ott maradni egyedül (illetve nélkülünk, szülők nélkül) a mulatságon. Tévedtem. Igaz bújt belénk Kitti ovistársainak láttán, de kérdésemre, hogy anya, apa nélkül ott marad-e igennel válaszolt. Biztonság kedvéért az ünnepelt szüleinek megadtam a telefonszámunkat, hogy nyügi, hiszti esetén 10 percen belül visszamegyünk. Nem kellett. A lányoknak bejött a parti, ettek, ittak, játszottak, mulattak.
Második jelentős esemény váratlanul ért minket. Bár ha jobban belegondolok már lehetett számítani rá. Szonjához kapcsolódik eme dolog. Az úgy volt……hogy Szonja egyik nap az esti mesenézés közben, a mese közepén anyukájához fordulva, így szólt: „Anya, vegyük le a pelust. Nekem nem kell pelus!” Anyának leesett az álla a csodálkozástól. És csak hebegett-habogott, kicsit bizonytalankodott: „Vegyük le a pelenkát éjszakára, amíg alszol? Nem fogsz bepisilni?” Szonja biztosította szüleit arról, hogy nem lesz ezzel gond. (Hozzátartozik a dologhoz, hogy ezen nap előtti héten, talán egyszer történt meg, hogy reggel pisis pelenkát vettünk le róla. Minden száraz reggelen meg is dicsértem, hogy milyen ügyes, de nem ösztökéltem arra, hogy hagyjuk el azt a bizonyos „rongy”darabot. S ezen este óta Szonja már éjszaka is pelenka nélküli életet él. Nem volt még baleset, olyan azonban már megtörtént, hogy az éjszaka közepén felébresztett, hogy „anya! Pisilni kell!”. Ilyen nagy lányunk van már!
Következő kevésbé kellemes történet egy óvodából, bölcsödéből hazaérkezést követően történt. Leálltam a garázsba az autóval, amiben útközben Almazenekart hallgattunk. Kittiék kérték, hogy még azt az egy számot, amit éppen ment hallgassuk végig. Így benne hagytam a slusszkulcsot az autóban, mert eme járműben gyújtás nélkül nem szól a CD lejátszó. Közben el kezdtem összeszedni a csomagjainkat, Kitti pedig előreült a vezetőülésbe, mint annyi más alkalommal. Éppen a kocsi mögött ténykedtem, amikor a kocsi motorja felbőgött, ugrott egyet, majd a fal megállította. Bennem felment a pumpa, Kitti sírt, Szonja sírt. Nem kívánom részletezni, hogy mi játszódott le bennem, mindenesetre utólag már látom, hogy szörnyen viselkedtem. Még most is összeszorul a szívem, ha rágondolok az esetre. Felelőtlen is voltam (miért hagytam benne a slusszkulcsot az indítózárban, annak ellenére, hogy Kitti még soha nem nyúlt a slusszkulcshoz korábban). Arra már rá sem merek gondolni, hogy nagyobb baj is történhetett volna, ha mondjuk nem orral a fal felé állok meg és valaki van az autó előtt. ÁÁáááá. Kittinek kicsit feldagadt a szája, mert gondolom, ahogy az autó megugrott (egyesben volt a sebességváltó), beverte a száját a kormányban. A motorháztető kicsit felpúposodott, amiért akkor nagyon mérges voltam, így utólag már azt mondom, ez legyen a legnagyobb probléma. Abban azonban biztos vagyok, hogy Kitti még egyszer nem nyúl a slusszkulcshoz, ahogy a tűzhelyhez sem meg a gyufához sem nyúl, mióta előzővel a tenyerét, utóbbival az ujját megégette.
Vidámabb történések is voltak szerencsére az elmúlt 8-10 napban. Vettem a lányok szobájába egy nagyon szép fényfűzért, amit együtt raktam fel velük a szobájukba. Aznap végeztem a gyerekszoba takarításával, ahova új színes képkereteket raktam fel, benne az ő műveikkel Szonja ágya fölé. Ezen a napon került fel a szobájuk elé a falra a két adventi naptár is. A lányok örömükben ugráltak, hogy milyen szép lett a szobájuk. Ahogy hazaérkezett K., húzták a kezénél fogva, hogy nézze meg a szobájukat milyen szép lett, majd eldicsekedtek az adventi naptárukkal is. Sajnos idő hiányában nem készült (ismételten) saját naptár, a tavalyit szedtem elő. Elég kicsi zsákocskák vannak rajta, így néhol kilátszik az ajándék. Minden nap azt számolgatják, hogy mikor érnek el a 10-hez, ahol 1-1 kinder tojás várja, hogy feltörjék. Azonban le a kalappal előttük, mert mindig csak az aznapi ajándékot veszik ki. A többibe „csak” bekukkolnak.
Szonjáékhoz a bölcsődébe pénteken érkezett meg a Télapó. Kisebbik lányunk ragyogott a boldogságtól és mindenkinek mutogatta az ajándékzsákot, amit tőle kapott. Kittiékhez csak tegnap jött az óvodába a nagyszakállú, őt talán annyira nem érintette már meg a dolog. Talán azért is, mert már pénteken is találkoztak valahol (máig nem derült ki pontosan, hogy hol) a Mikulással, akitől kaptak már csomagot. Kitti elmondása szerint: „ez nem az igazi Mikulás volt, csak valaki beöltözött!”
Múlt héten az utolsó hétköznapot megtartottam magamnak, intéztem ezt-azt, majd bementem a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárba. Nagyon színvonalas portékák (is) vannak, fantasztikusan ínycsiklandó ételek, csak legyen tele a bukszánk. Szombaton gondoltunk egyet és a lányokkal és K-val tértem ide vissza. Bár ne tettük volna. Nem tudom miért voltam annyira naiv, amikor arra gondoltam, hogy szombaton délután sem lesznek sokkal többen, mint pénteken. Nagyon sokan voltak. Konkrétan alig lehetett lépni a tömegben. A nyakamban ülő Szonja ottlétünk kb. 10-ik percében félig sírva kérdezgette: „anya! Mikor megyünk haza??!!”. Nem hatotta meg őket különösebben a Télapó sem. A kürtős kalács azonban most is bejött nekik. Nem is időztünk sokat, nekünk is tömegiszonyunk volt.
Majd elfelejtettem, hogy azért kis otthonunkban is járt a Télapó. Igaz sem mi, sem a lányok nem hallottuk mikor rakta a csizmáink mellé a csomagot, de tény, hogy mindannyiunknak hozott ajándékot. A lányok reggel örültek, de nem volt az a mindent elsöprő katarzis, mint elmúlt évben. Kitti korábban ébredt, mint Szonja, észre is vette a csomagokat, kiszaladt hozzám és elújságolta, hogy vannak ajándékok, de nem izgatta különösebben, nem akarta azonnal megnézni őket, inkább megvárta, míg a hugicája is felébred. Aztán amikor megtalálta a mesekönyvet, lovacskát, csatokat megkérdezte, hogy „csak ennyi ajándék van?”. Mutattam, hogy van még két csomagocska. Mire nagyobbik csemeténk: „Anya, az nem ajándék, csak csoki!” Na puff neki.
Na ezek történtek velünk….most pedig ezerrel készülünk K-val két pár saját készítésű ajándékkal Karácsonyra. Nagyon fogy az időnk, nagyon sok munkánk van még. Lehet, hogy ebben az évben már csak ilyen összefoglalókra lesz időm.
