Ahhoz képest, hogy tavasszal úgy látszott, hogy az idén nem lesz igazi nyaralásunk - azok a piszkos anyagiak -, mióta Kittinek megkezdődött a nyári vakáció, alig voltunk itthon. Amikor itthon voltunk - azt hiszem eddig kb. 10 napot - akkor is jöttünk, mentünk a vendég gyerekeinkkel. Így azt hiszem majd nyár vége felé lesz időm beszámolni, hogy hol és mivel töltöttük el az időnket.
Vasárnap délután óta lányok nélkül vagyunk, egészen péntekig. Csemetéink az Őrségben vannak egy erdei iskolában, ahova Szonja ovija szervezett egy hetes tábort. Az ovi lehetőséget ad a táborozásra azoknak az iskolásoknak is, akik valamikor hozzájuk tartoztak. Még tavasszal kellett jelentkezni a táborra. Kitti, mint "tapasztalt " ovis táborozó szinte egyből igent mondott most is erre a lehetőségre, Szonja kis gondolkodás után csatlakozott nővéréhez. Ő teljesen más ebből a szempontból, mint Kitti. Kitti mindig szívesen alszik otthonunkon kívül (mármint a két nagyinál), legtöbbször ő kéri, hogy hadd éjszakázzon "házon kívül". Szonja szívesebben marad itthon. Illetve szinte mindig elindul ő is Kittivel - mert ahogy mondja, nem tud nővére nélkül aludni -, de nagyon sokszor érte kellett menni este, mert meggondolta magát. Éppen ezért, ha Kitti nem szeretett volna most elmenni a táborba, Szonját nem engedtem volna el egyedül. Az Őrségbe nem hiszem, hogy este "leugrottunk" volna érte.
Kitti az elmúlt évekhez hasonlóan a táborba indulás előtti este fogta fel, hogy most pár nap anya és apa nélkül fog nyaralni. Volt pityergés, zokogás, és nemakaroktáborbamenni mantrázás. Nehezen aludt el, befeküdtem mellé, ő meg szorosan ölelte a nyakamat. Nagyon zaklatott merült álomba, féltem is, hogy mi lesz majd az indulásnál. De másnap a közös csomagolás során már láttam rajta az utazás izgalmát, egyre jobban belelkesedett. Amikor feltettük őket a vonatra és még egy kicsit beszélgettünk velük meg az ovis-iskolás társakkal, egyértelmű kézjelekkel adta tudomásunkra, hogy most már itt lenne az ideje elhagynunk a vonatot. Ő még odajött az ablakhoz integetni a vonat indulásakor, Szonja meg ránk sem bagózott.
Annyit tudok róluk, hogy szerencsésen megérkeztek és az óvónő szerint nagyon jól viselték a négy és fél órás vonatozást. Az első este nem volt sírás-rívás, jól vannak, már túráztak és agyagoztak is.
Remélem Szonja is pozitív élményekkel tér haza első táborozásáról és megkedveli ezt a nyaralási formát.
Sokan csodálkoznak a környezetemben, hogy elengedem a lányokat ilyen kicsi korban táborba. De tudom, hogy jó kezekben vannak, mindkét lány szereti az óvónőiket. Az óvónők úgy szervezik, hogy mindegyikükre jut 5-6 gyerek, akiknek a tábor során pótanyukái lesznek. Minden pedagógus a "saját gyerekeivel" alszik egy szobában, segít nekik a fürdésnél, öltözésnél, ha kell akkor vigasztalja őket. Mesélte az egyik óvónő, hogy volt, hogy két éppen anyát-apát nagyon hiányoló gyerekkel aludt egy ágyban.
Ezen kívül ismerem a gyerekeimet. Mint írtam Kitti könnyebben hagy el bennünket 1-1 éjszakára, és ilyen volt már két-három éve is. Arról nem beszélve, hogy ott vannak ők testvérek egymásnak. Tudom, hogy ez mindkettőjüknek ad egy kis biztonságot. Valószínűleg lesz egy-két pityergős estéjük, de remélhetőleg a nappali élmények kitörlik majd ezeket a szomorúbb estéket a fejükből. (Igaz nekem is élénk emlékeim vannak első táborozásomról. Amikor kb. 10 évesen két hétre kellett szüleimtől elválni. Szinte látom, ahogy olvasom anyukám leveleit, s közben potyognak a könnyeim. De nem maradt meg rossz élményként, utána ki nem hagytam volna a vakációból az "úttörő tábort" a Balatonnál.)
Legbelül nem kezelem én sem ezt a táborozást ennyire könnyedén. Vasárnap miután hazajöttünk nem találtam a helyemet. Kedvetlen voltam, nem tudtam mihez kezdjek. Végül egy kis fizikai munka (konkrétan) takarítás elterelte a gondolataimat. Este pedig elmentünk K-val egyet sétálni és igyekeztünk nem állandóan a lányokról beszélgetni.
Még három nap nélkülük...
