Ahogy ebben a naplóban - elsősorban a betegség címkével ellátott - is számos bejegyzés alatt megírtam, Szonjának egész pici (kb. 6 hónapos) kora óta gondok vannak a fülével. Először csak a nagyon szűk hallójárata miatt kellett járnunk fül-orr-gégészhez, mivel nem tisztult magától a hallószerve, aztán mikor bölcsibe került jöttek a komolyabb füles betegségek. Volt már neki az enyhébb hallójárat gyulladástól, a savós fülgyulladáson át a középfülgyulladásig mindenféle betegsége. Hol gyorsabb, hol hosszabb lefolyású. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hány fül-orr-gégésznél jártunk, ezenkívül kezelte őt homeopata is. Rengeteg antibiotikumot elszedett, megszámlálhatatlan orrcseppet, orrsprayt, nyálkahártya összehúzókat, antihisztaminokat. Emellett orrszívó-porszívóztuk az orrát, ha egy picit már taknyos volt, infralámpáztuk, gőzöltünk gyógynövényekkel, sóval, szódabikarbónával, fülsapkáztunk, párásítót használtunk a szobájába, beszereztünk inhalálót és Salvus vízzel inhaláltunk. Azt hiszem mindent megpróbáltunk annak érdekében, hogy elkerüljük az először kb. 2 éves korában fül-orr-gégész által javasolt orrmandula műtétet.
Elsősorban én ragaszkodtam ahhoz, hogy a "drasztikus" műtét helyett próbáljuk meg gyógyszeresen kikezelni a lányt, mivel úgy gondolom, hogy a természet nem hiába találta ki ezt a kis szervet. Tudom, hogy rengetegen élnek orrmandula nélkül, meg azt is, hogy ez csak egy rutin műtét, de engem különösebben nem érdekeltek ebből a szempontból mások.
Tavaly augusztus végén összeszedtek valamilyen nagyon ragaszkodó vírust, ami Szonjánál mindkét fülén savós fülgyulladást okozott. Korábban is ezzel a savós dologgal volt a legtöbb gond, nem nagyon akart magától távozni a füléből. A fül-orr-gégészünk ez esetben antibiotikumot írt fel és a szokásos orrspraynket. A gyógyszeres kezelés mellett én el kezdtem adni azokat a homeós bogyókat, amit 2 éve egy homeopátiás orvos javasolt, s amiktől ha nem is rövid időn belül, de sikeresen meggyógyult akkor Szonja. Tavaly azonban már nem használt. Rendszeresen jártunk kontrolra, de a fül-orr-gégész mindig csak azt tudta nyugtázni, hogy a savó nem távozik. Ez a nagyon kedves, a gyerekekkel nagyon jól bánó filigrán doktornő, akihez azután jutottunk, miután legkedvencebb fül-orr-gégészünk elment szülni, erősen javasolta az orrmandula eltávolítását. Tette ezt már egy évvel korábban is, de én még mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy keressünk más megoldást. Az utolsó löketet ahhoz, hogy végül mégis a műtét mellett maradtunk az óvodai fejlesztőpedagógus tette.
Mint minden nagy csoportost Szonját is "vizsgálta" és azt állapította meg, hogy mindenben tökéletesen teljesít kislánykánk, de mint mondta vagy a rövid távú memóriájával vagy a hallásával gond van. Ami ugye igencsak kihatással lesz az iskolai teljesítményére, egyáltalán a tanulásra. Ez a "figyelmeztetés" késztetett arra, hogy újra átgondoljuk férjemmel, hogy akkor hogyan tovább. Adtunk elég időt a természetnek és a gyógyszereknek, bíztunk abban hátha kinövi ezt a füles dolgot, de már a hallása volt a tét. A dokinőnknek is volt egy mondata, ami segítette a döntésünket. Ugyanannyi idős a lánya, mint Szonja, és azt mondta, hogy az ő lányát ilyen helyzetben már megműtené. Meg elmesélt egy esetet, amikor a szülők hezitálása miatt a gyerekük hallása lett az ár....
Így decemberben megegyezésünknek megfelelően írtam egy sms-t a doktornőnek, hogy akkor keressen egy időpontot Szonjának a műtétre. Január első napjaiban tudtam meg, hogy a műtét napja január 15-e lesz. Na innentől lépett be a képbe idegbeteg anya, saját személyemben. A műtét napjáig tiszta zizi voltam, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, állandóan csak ezen kattogott az agyam. Hogy mi fog történni, minden rendben megy vajon majd, lesz valami szövődmény?, hogy fog felébredni a műtétből?, és a többi.
Szonjám is izgult rendesen, bár ez rajta nem nagyon látszott. De egyre több kérdést tett fel, ahogy közeledtünk az időponthoz. Biztos át is vette az én idegállapotomat valamennyire, pedig igyekeztem nem mutatni aggódásomat, de ő tudom, hogy érezte.
A műtét előtt volt egy vérvétel (nem ment zökkenőmentesen, mert Szonjácskám zokogott, amit csak akkor hagyott abba, amikor a nővérke mondta neki, hogy addig nem fog jól jönni a vére, amíg sír), egy EKG és egy altatóorvossal való beszélgetés (jaj ez a dokinéni egy tünemény volt).
A műtét napján 7 órakor jelentkeztünk a kórházban, felvettek az osztályra, beköltöztünk a szobába, ahol Szonján kívül még két kisgyerek várt ugyanerre a műtétre. Szonja a második volt aznap a műtendők sorában. Az első kislányt 9 körül vitték el. K. még leszaladt valamiért a közeli boltba, alig hogy elment jöttek, hogy Szonja igya meg a bódító löttyöt. Pár perc múlva már meg is lett a lötty hatása. Olvastam róla előtte az interneten, hogy hogy viselkednek tőle a gyerekek....de élőben megélni...egy élmény volt. Kár, hogy K. nem volt ott, mert alig bírtam egyedül Szonjával. Éppen a bevitt laptoppal játszott, amikor elkezdett először csak nevetgélni, aztán láttam, hogy koordinálatlan a mozgása, le-lebukik a feje. Állandóan le akart szállni az ágyról, de ezt nem engedhettem neki, mert tuti elesik. Olyan volt, mint aki be van csípve, úgy alaposan. Akadozott a beszédje és csak vigyorgott. Nagyon vicces volt, az már kevésbé, amikor lefejelte a laptopot.
K. még vissza sem ért, s már jött a műtős fiú, ölbe kapta a lányunkat és együtt mentünk a műtő felé. Szonja nem ellenkezett, láthatóan alig tudott magáról. Közben befutott K. is, és vártuk, hogy elteljen az a kb. 30-40 perc, amíg befejezik a műtétet. Az idő lassan vánszorgott, de aztán csak eljött az a pillanat, amikor kilépett a dokinőnk. Megnyugtatásunkkal kezdte, hogy minden rendben zajlott, majd elmondta, hogy nem volt tulajdonképpen nagyon vészes az orrmandulája Szonjának (persze hülye én egyből arra gondoltam, hogy lehet meg sem kellett volna műteni???), az egyik füle (a jobb), elég heges (a sok fülgyulladástól, kifakadástól), és "megnyugtatott", hogy valószínű lesz még pár fülgyulladása a lánynak. Na ezt nem értettem. Az egyik célja az lett volna a műtétnek, hogy ne legyenek fülgyulladások! De ezen nem tudtam tovább sokat agyalni, mivel meghallottam a lányom sírását. A műtősfiú megint az ölében hozta, a lányom csak lógott a vállán és keservesen sírt. Az orrából folyt valami véres cucc, de a mellettünk jövő dokinő megnyugtatott, hogy ez normális.
A dokinő még műtét előtt felkészített, hogy a műtétből felébredve ne várjak sok jóra a gyerektől. Ilyenkor a gyerekek sírnak, üvöltenek, rúgnak, csípnek, harapnak. Próbáltam erre lélekben felkészülni, de átélni nagyon szörnyű volt! Sírt (olyan üvöltősen), dobálta magát, fektéből fel akart kelni és lehetetlenség volt megnyugtatni. Próbálkoztunk mi mindennel: simogattuk, csitítgattuk, puszilgattuk, mellé feküdtem, énekeltem neki, de kellett egy 10-15 perc (lehet, hogy több?), mire megnyugodott. Utána csak feküdt csendben, egy picit nyöszörögve. Még a dobálózós időszakban kapott egy fájdalomcsillapító kúpot, ami gondolom szintén segített a lenyugvásban. Nagy nehezen elszenderedett, de álma nem tarthatott sokáig, mert behozták a harmadik műtött gyerkőcöt a szobába, aki szintén elég sokáig "vergődött", s a nagy zajra felébredt. Szerencsére - mint később kérdéseinkre elmondta - Szonja semmire nem emlékezett. Sem a műtét előtti "részeges" viselkedésére, sem a műtét utáni felébredésére. Sőt megkérdezte, hogy már meg is műtötték? Innentől kezdve már rohamos volt a felépülése. Azt hiszem két óra elteltével ihatott (de lehet, hogy csak 1? hogy meghalványultak az emlékek, pedig alig több, mint 7 hónapja történt), majd megint egy óra elteltével ehetett is. Egyiket sem nagyon akart. Ivott pár kortyot, de nem nagyon ment ez a dolog, pedig erre szükség volt. Enni nem is tudom mikor evett pár kanál pudingot. Délutánra mire bejöttek a nagyik és Kitti már nagyon jól volt. Kimentünk a folyosóra, hogy ne zavarjuk a többi kis beteget, kártyáztunk, beszélgettünk. S már futva közlekedett a folyosón. Ami persze még tilos volt.
Az ivással nem nagyon haladt, a dokinéni meg is "fenyegette", hogy akkor nem mehet másnap reggel haza és még infúziót is kap. Ez hatotta, mert kb. délután kettőtől este 8-ig bevágott egy üveg másfél literes teát. Nagyon sokáig ébren volt, rajzolt Kittinek, olvasgattunk, mesét néztünk a számítógépen. Annak ellenére, hogy a műtét után csak kb. 20-30 percet aludt, nagyon sokáig ébren volt, már 1/2 10 is volt mire végre elaludt. Az éjszaka jól telt (legalábbis neki), nekem kevésbé, mivel ebben a kórházban ugyan bent lehetnek a szülők, de külön ágyat nem tudnak biztosítani. Így egy ágyon szorongtunk. Már nagyon vártam a reggelt, ami valahogy csak eljött. El kezdtem összepakolni a cuccunkat, majd a vizit után megkaptuk az elbocsátó levelet és 10 körül már itthon is voltunk.
Pár napig én is a gyerekszobában aludtam, a doktornő javasolta, hogy aludjak együtt vele, hogy azonnal észrevegyem, ha esetleg el kezdene vérezni, de szerencsére nem történt ilyen. Két hétig szobafogságra voltunk ítélve, közösségbe is csak műtét után három héttel mehetett. A két hét nagyon kemény volt. Nehéz volt lekötni, ráadásul nem ugrálhatott, pedig ő már nagyon szeretett volna cigánykerekezni, s a kézenállást gyakorolni. Többször voltunk ez alatt a három hét alatt kontrollon, szerencsére szépen gyógyul a sebe és mindig minden rendben találtatott.
Azóta nem volt gond a fülével, leszámítva azt a hallójárat gyulladást, amit most nyáron szedett össze. Ez attól lehetett, hogy a sok pancsolás során víz került a fülébe. Kittinek is volt ugyanez a betegsége nyáron, sőt még K-nak is. Tegnap épp el is mentünk egy hallókészülék üzletbe és rendeltünk mindkettőjüknek egyedi füldugót (potom 7500 Ft/pár az ára, mivel a TB már nem támogatja), hogy az ilyen betegségeket megelőzzük.
Nem hiszem, hogy ezek után már semmilyen fülbetegség nem üti fel a fejét a családban, mivel apai ágon "füles" család vagyunk. K. nagypapájának, anyukájának és magának K.-nak is voltak, vannak fül problémái, úgy tűnik Szonja örökölte ezt a hajlamot. Abban azonban bízom, hogy a komolyabb fülbetegségek ezek után már elkerülnek bennünket.
Akik az orrmandulaműtétre rákeresve találtak rá erre a bejegyzésre és nem tudják, hogy beleegyezzenek-e a műtétbe, mert még kétségek gyötrik annak szükségességével kapcsolatban, javaslom olvassák el, egy kedves blogtársam (egyébként 3 gyermekes anyuka) írását az ő tapasztalatáról itt és itt.
