Mostanában amikor azt tervezem, hogy mit csináljunk a családdal a hétvégén, általában egy erdő képe jelenik meg a szemeim előtt. Sokkal jobban vonz a természet, mint egy tömegrendezvény a Városligetben, vagy a Budai Várban, vagy bárhol a városban. Nem tudom, hogy ez a korral jár? Fiatalabb koromban is hébe-hóba kirándulgattam, de az akkor inkább a társaságról, a "buliról" szólt. Most azért veszem fel a túra bakancsot, hogy élvezzem a friss levegőt, a csendet, a gyaloglást és nem utolsósorban azt, hogy együtt vagyunk a családdal. Nem csak a madarak, hanem a lánykáim is csicseregnek és őket is élvezettel hallgatom, miközben foghatom életem párjának erős kezét.
Már múlt héten is a szabadba vágytam egy kis sétára, túrára, de nem jött össze (eltötyögtük itthon az időt). Most szombaton reggel kerek-perec közöltem a családdal, hogy én kirándulni megyek, ha akar valaki jönni velem csatlakozhat, de engem nem tántorít el senki. Kitti elsők között állt mögém a sorba, K. sem gondolkodott sokat, családunk legifjabb tagja - hát má' miért is ne - péntek este még kézzel-lábbal ellenkezett, de szombat reggelre, azzal a kijelentéssel, hogy ő a testvére nélkül nem tud meglenni szintén rábólintott az ötletre.
Rövidebb, kényelmesebb túrát kerestem, mivel csak ebéd után tudtunk indulni. Solymár felé vettük az utunkat, alighogy beértünk a községbe le is parkoltunk a kagylós benzinkútnál. Ezzel szemben kezdtük ugyanis a kirándulást a sárga jelzésen.
A sárga turistaút a Paprikás patak mellett vezet az erdőben. A lányok örültek a sok fahídnak, szinte mindegyiken fel kellett venni az "apa pózt" (minden kirándulásunkkor, minden kis hídnál muszáj így pózolnia K-nak a fotógép előtt). Nem sokat kellett gyalogolnunk, hogy elérjük Rózsika forrást és a vízesést, ami - úgy olvastam - a Budai hegység egyetlen vízesése. Sajnos a forrás vízzel nem olthatjuk szomjunkat, mert nem ivóvíz. A forrás mellett kellemes piknikező, tűzrakó hely, papdokkal, asztalokkal.
"Apa pózban" a lányok az egyik fahídon
Rózsika forrás
A lányok azonnal meg szerették volna mászni, azt a lösz (?) - vagy ki tudja milyen - dombocskákat, amik mellett elhaladtunk, de elég sokan voltak épp ott, így ezt a visszafelé útra tartogattuk. A sárga jelzésen továbbhaladva egy tisztáson találtuk magunkat. Innen egy jelzetlen, de széles út (ahogy beérünk a tisztásra balra kell kanyarodnunk, és egyenesen továbbhaladnunk) vezet a Szarka várhoz. Kicsit itt elbizonytalanodtunk (térkép nélkül), hogy merre tovább, végül egy 7 év körüli fiúcska adta meg az útbaigazítást. (Milyen érdekes volt, hogy hiába tűnt nagyon meggyőzőnek a kisfiú, addig nem mentünk tovább az általa mutatott irányba, míg azt egy felnőtt meg nem erősítette. Kicsit rosszul is éreztem magam, s talán, ha nincsenek velünk a gyerekek, akiket nem akartam feleslegesen meggyalogoltatni, megerősítés nélkül is követjük iránymutatását.A Szarkavárhoz egy meredek (de rövid) kaptatón jutunk fel. Érdemes felmenni, mert a toronyból remek kilátás nyílik a környékre. Mi itt fogyasztottuk el az útravalónkat, pihentünk egy keveset, majd elindultunk visszafelé. A lányok nem felejtették el, hogy van még egy megmászandó löszhegyük (?), engem néha a frász kerülgetett, főleg, amikor a dombocska-hegyecske tetejéről integettek, majd lefelé jobbnak látták ők is gatyaféken közlekedni.
Kellemes, könnyed túra, szép környezet. Este elégedetten és fáradtan hajtottam fejemet a párnámra.
Szarkavár tornya
Kilátás a vártoronyból
Ereszkedés gatyaféken
A dombtetőről ennyi látszott belőlünk
