Nem is tudom mi az oka, hogy jó pár hónapig nem írtam ebbe a "naplóba". Leginkább talán lustaságból. Pedig lett volna bőven miről írnom, mert nagyon sok - számomra és a lányok számára is - jelentős események történtek. Azt sem tudom, hogy ezekről utólag érdemes-e írni, mert idővel az egyes eseményekhez kapcsolódó érzelmi viszonyok megváltoznak. Majd "útközben" - ha tényleg folytatni fogom a napló írást, mert benne van a pakliban, hogy most csak hirtelen fellángoltam aztán megint hanyagolni fogom ezt a dolgot - meglátom, hogy milyen eseményeket elevenítek fel, ha egyáltalán... Néha vissza szoktam olvasni 2-3 évvel ezelőtti bejegyzéseimet és sokszor meglepődöm, hogy egyes dolgokra már nem emlékszem. Na ilyenkor sajnálom igazán az ilyen hosszú kihagyásokat.
Most éppen a Balatonon nyaralnak a lányok J. nagyiékkal. Mennyire várták már! Számolták, hogy még hányat kell aludni az indulásig, az utolsó 4-5 éjszakából azt hiszem, csak kettőt voltak hajlandók itthon aludni. Felváltva aludtak hol az egyik, hol a másik nagyinál. A nappalokat együtt töltöttük, de az éjszakákat nélkülük. Talán úgy gondolták, hogy így lerövidíthetik az alvással eltöltendő időt?
Alighogy véget ért az iskola máris az ovis táborba mentek 6 napra, a Börzsönybe, Kemencére. Nagyon jó időt fogtak ki, talán túl jót is, akkor volt az a 35-37 fokos kánikula. Szuper jó helyen voltak, még medence is volt az udvaron, így minden nap tudtak pancsolni is. Kirándultak, erdei vasutaztak, rengeteget játszottak. Azt hiszem nem sok olyan óvoda van, ahol az óvó nénik vállalják, hogy az óvodai éven túl még táborozni is viszik a kicsiket. Ez az egy hét nekik tényleg napi 24 órás szolgálatból áll. A lányaim nagyon szeretik ezeket a táborokat, Kitti idén már negyedszerre vett részt ilyen kiruccanáson. Ugyanis a régi ovisokat is szívesen elviszik, a táborozók kb. fele már iskolás, sőt most is volt olyan, aki már ötödikesként vett részt a táborozáson.
A tábor miatt idén ismét nem tudtunk részt venni az évzárón, a bizonyítvány osztáson (tavaly is kénytelenek voltunk kihagyni nyaralás miatt). Így egy pár nappal később vehettük csak kézbe a kék színű könyvecskét, amiben csupa ötöst találtunk. Nagyon büszke voltam Kittire, hogy ezt az évet is ilyen jól zárta. Egyébként nem mondanám, hogy eminens tanuló, nagyon sok hullámvölgy és hullámhegy volt a tanévben. Voltak reggeli nyafogások, délutáni sírások, "nem akarok iskolába járni", "utálom az iskolát", "már megint milyen sok házi feladatot adtak fel" dühöngések. De volt, hogy már alig várta a másnapot, hogy újból találkozzon valamelyik kedvenc osztálytársával. Az év végén ezek a dühös kirohanások egyre sűrűsödtek, nagyon elfáradt a lelkem, a hogy egy évvel ezelőtt is. Fel is merült bennem úgy május környékén, hogy tavaly a tanév végén sem volt véletlen az az orrtörés, s csak reméltem, hogy ebben az évben nem történik ilyesmi. Aztán egyik nap délután sírva jött fel az udvarról, hogy a kisujjának nekirúgtak egy focilabdát. Be is lilult, meg is dagadt valamennyire. Szerencsére a balesetin az orvos, csak egy kis szalag lazulást állapított meg, s hamar rendbe is jött.
Kíváncsi vagyok, hogy Szonja hogy fog viszonyulni az iskolához. Ő is szeptembertől már elsős lesz. El sem hiszem! Az iskolaválasztás neki nem volt teljesen zökkenő mentes. Ha nem is okozott álmatlan éjszakákat, de sokat agyaltunk, hogy mi is legyen. Logikusnak tűnt persze, hogy ugyanabba a suliba járjon, mint nővére, csak az volt a baj, hogy a tervezett két első osztály tanítói nem nyerték meg igazán a tetszésemet. Viszont a körzetes suli leendő első osztályos tanítói nagyon szimpatikusak voltak. Ott álltunk az április beiratkozás előtt és fogalmunk sem volt mit csináljunk. Csesszünk ki magunkkal és hordjuk két helyre a lányokat, vagy bízzunk abban, hogy a nekünk ugyan annyira nem szimpatikus tanítónénik is meg tudják tanítani az egyszeregyet és Szonjának esetleg mégis "bejönnek". Végül Kitti sulija mellett döntöttünk, már csak azért is, mert Szonja hallani sem akart a másik iskoláról. Nehogymá' ne oda járjon, ahova a nővére. Már csak azt kellett eldönteni, hogy menjen ő is ének-zene tagozatos osztályba, vagy ne. Ezt a kérdést is részben a lányunk döntötte el, mert ő is szeretne tanulni furulyázni. Másrészt pedig az a tény, hogy a megváltozott közoktatási törvény miatt szinte minden kerületi iskolában túljelentkezés volt. Kitti iskolájába mi nem vagyunk körzetesek, így az ének-zene tagozat biztosíthatta azt, hogy Szonját tutira felvegyék (mivel ilyen tagozat a kerületben csak két iskolában van, valamilyen rendelet, vagy törvény előírja, hogy ezekbe az osztályokba a nem körzeteseket is fel kell venni, ha megfelelnek a felvételin).
Elég érdekes volt a beiratkozás körüli mizéria is. Az iskola ahová pályáztunk két első osztályt tervezett indítani. Viszont az előzetes felméréseik szerint legalább hármat kellett volna, hogy az összes idejelentkező körzetest és az ének-zenére jelentkezőket is fel tudják venni. Igen ám, de az iskola egyszerűen betelt. Már tavaly is igen szűkösen tudták elhelyezni az osztályokat, mivel egy korábbi épületet, ahol azt hiszem négy osztály terem volt kialakítva életveszélyessé nyilvánítottak és bezártak. Így nem volt mit tenniük nagyobb tantermekből csináltak kettőt, az alagsorban is kialakítottak tantermet. Arról nem beszélve, hogy a tornaterem is elég kicsi és ugye az elmúlt tanévtől egyes osztályoknak heti 5 tornaórát kéne tartani. Erre jön még a szeptembertől bevezetésre kerülő erkölcstan/hittan oktatás, mely órákhoz is biztosítani kell a tantermet és ki tudja, hogy egy osztályon belül hányféle vallási felekezet hitoktatásán kívánnak résztvenni a nebulók (egy időben). Így tehát kizárt volt, hogy három osztályt indítsanak, helyette az a döntés született, hogy a körzet egy részét kinevezik másodlagos körzetnek, ami azt jelentette, hogy az innen jelentkező gyerekeket nem kötelesek felvenni, hanem átirányíthatják őket egy másik kerületi iskolába. Mindez a beiratkozás előtt két héttel (!!!) történt. El lehet képzelni milyen felháborodás követte ezt azon szülők részéről, akiknek gyerekei ezen iskolába tartoztak, viszont vihették volna egy másik, a lakásuktól jóval messzebb lévő iskolába, aminek esetleg még nem is a legjobb a híre a kerületben. Nem tudom végül ki és hogy döntötte el (de gondolom nem az iskola döntése volt ez sem), de a beiratkozások után mégis csak három osztályba osztották a jelentkezőket. Arra azért kíváncsi leszek, hogy a helyhiánnyal küzdő iskola hogy fogja megoldani az elhelyezésüket.
Visszatérve Szonjához és az iskolához: egyelőre nem nagyon várja az iskolát. Ez biztos azért is van, mert ő nagyon imádott oviba járni. Legtöbbször alig várta a másnapot, hogy megint találkozzon a barátaival. Az utolsó év második felében pedig felkarolt 2 kiscsoportost, akik felett kicsit anyáskodott és ez a "szerep" is nagyon bejött neki és imádta őket terelgetni (meg ha jól értesültem "szerelmével" többször játszottak papás-mamást, és így volt két gyerekük is a két kiscsoportos személyében).
Én is imádtam ebbe az oviba járni, így nem csoda, hogy a ballagás után, amikor elbúcsúztunk az óvó néniktől bizony elcsuklott a hangom, amikor a többi ballagó gyerek és szüleik nevében megköszöntük a munkájukat. Sőt azt sem szégyenlem, hogy el is sírtam magam. Mégis csak 5 évig jártunk ide nap, mint nap, Jó kapcsolatunk volt az óvó nénikkel, sok közös program, kirándulás, ahol a többi gyerek szüleivel is megismerkedhettünk. Kitti révén pedig már tudom, hogy az iskola már teljesen más. Ott nincs olyan közvetlen kapcsolat a tanítónénikkel, mint az oviban az ottani pedagógusokkal, sokkal kevesebbet tudok arról, hogy mi történik bent a suliban, hogy érzi magát a gyerekem stb.
A ballagó Szonja
Szonja legjobb ovis barátnőjével
(Előző nap voltunk fodrásznál, ezt az extravagáns frizurát ő kérte: egyik oldalon hosszabb, másikon egész rövid)
Ovis szerelmével (az egyikkel)
Két kiscsoportos barátnőjével (kis vigyorim)
