Ez a napló a gyermekeimről szól. Elsősorban. Most mégis magamról fogok írni. Pontosabban az első munkás hét tapasztalatairól. Ki kell írnom magamból, mert sok minden bántja lelkemet.

Majd 5 év után mentem vissza munkahelyemre. 5 év alatt kicserélődtek a munkatársak. Első nap még azt sem tudták hova, melyik irodába ültessenek. Nem volt asztalom sem, nemhogy számítógépem, ami nélkül szinte semmit nem tudok dolgozni. 1 órán belül orvosolták helyzetem, szorítottak helyet egy 2 személyes irodában, ahol harmadikként kerültem be. Lett asztalom és számítógépem. Munkám még mindig nincs nagyon, de meg kell szokniuk a „munkát osztogatóknak” is, hogy már én is hadra fogható vagyok.

Első nap alig mertem kilépni a folyosóra, mert folyton ismeretlen arcok néztek rám, vagy néztek rajtam keresztül. Nálunk a tegeződés dívik, így eléggé szíven ütött, amikor első nap valaki lekezitcsókolomozott. Azért köszönt csókolomot, mivel nem ismert és arra gondolt, hogy „külső” ember vagyok, vagy a korom miatt??? Ez volt az első döfés. Második nap kaptam egy keményebb ütést úgy gyomorszáj táján. Elvitt a főnököm egy értekezletre, ahol nekem az volt a dolgom, hogy „emlékeztetőt” írjak arról mi hangzott el. Volt vagy 20 résztvevő, közülük jó ha négyet ismertem és meg is tudtam nevezni. (A GYED előtti időkben egy ilyen értekezleten fordított volt az arány: maximum négyet nem ismertem.) Elkezdődött az értekezlet. Először is azzal volt gondom, hogy sokszor azt sem tudtam miről beszélnek. Dobálóztak a rövidítésekkel, meg olyan szakszavakkal, amivel nem tudtam mit kezdeni. Következő problémám abból adódott, hogy fogalmam sem volt ki volt éppen az a személy, aki hozzászólt a dolgokhoz. Jobb híján a jegyzetembe azt írtam fel, hogy tőlem jobbra a negyedik emberke mondta ezt meg ezt. A kegyelemdöfést az adta, amikor az értekezlet után a terem előtt főnökömre várva álldogáltam, s az értekezlet résztvevői – tisztelet a kivételnek - mellettem elhaladva, engem levegőnek nézve köszönés nélkül távoztak. Amikor a második, harmadik ember is így ment el mellettem legszívesebben bőgve futottam volna ki az épületből. Annyira senkinek éreztem magam, mint még soha. S az eltelt egy hét alatt sajnos tapasztaltam még hasonlót.

A lelkem kicsit össze van törve. Amúgy sincs nagy önbizalmam és ezek a kis „történések” még rátesznek egy lapáttal. Persze nem tudom mit vártam? Hogy majd leterítik elém a piros szőnyeget, hogy azon vonuljak be a munkahelyemre, miközben minden oldalról fotósok hada próbál lencsevégre kapni, amint az első munkanapomon belépek a „dolgozómba”, ahol volt és új kollégák versengenek, hogy melyikük csészéjéből igyam meg a reggeli kávémat és alig várják, hogy fotókat mutogassak lánykáimról?

Kicsit fel kellett volna jobban magam készíteni az első napra, napokra. Logikusan át kellett volna vennem, hogy mire számíthatok. De nem ez foglalkoztatott igazán, hanem az, hogy mi lesz a lányokkal és mi lesz velem egész nap nélkülük.

További változások, amik a munkába állásomhoz közvetlenül kapcsolódnak: Lecseréltem a hátizsákot ridikülre! A játszótérre kicsit kényelmetlen lett volna ridiküllel menni, ami állandóan lecsúszik az ember válláról és szinte semmi nem fér el benne (kivéve a gigászi méretű bevásárlószatyor-ridikül hibrid példányokat). S a táskám tartalma is megváltozott. Nincs benne pelenka, popsitörlő, cumi, játék lovacska, baba, vésztartalék rágcsálni való. Van viszont benne parfüm, fésű, olvasnivaló (a metróra).

Öltözködésemen is muszáj volt kicsit változtatni. A jobb térdemen kikopott farmerok, nadrágok a szekrényem magasabb polcaira költöztek (egy ideje észrevettem, hogy az összes „szaladgálós” nadrágom jobb térde ki van kopva. Különösen feltűnő ez sötétebb színű farmer nadrág esetén. Rájöttem, hogy ez azért van, mert amikor húzom fel a lányok cipőjét, vagy kötöm be a cipőfűzőt, vagy adom rájuk a kabátot, akkor mindig féltérdre ereszkedem, s mindig csak a jobb lábamra. Van olyan gatyám, amelyik nem bírta a számtalan térdepelést, s kilyukadt…). Előkerültek a csinosabb blúzok, nadrágok, magas(abb) sarkú cipők (s rá kellett döbbenem, hogy alig van olyan göncöm, amit megfelelnek friss státuszomnak, dolgozó anyának).

Egy hete a BKV szolgáltatásait is kénytelen vagyok igénybe venni. Jelenleg kocsi+metróval közlekedem. Első napokban szinte pánikba estem, amikor a metrón az emberek annyira közel voltak hozzám, hogy behatoltak az intim szférámba. Szinte megfulladtam a közelségüktől, s alig vártam, hogy elérjek a célállomásig és végre magam mögött hagyjam az embertömeget. Az elmúlt öt évben nem nagyon voltam igazán zsúfolt helyeken (szerencsés vagyok, mert a lányokkal a legtöbb helyre kocsival mentünk, ha mégis békávéztunk, azt olyan időpontban tettük, amikor nincs nagy tömeg) az intim szférám pedig csak a családom számára volt nyitva.

Summa summárum úgy érzem magam a munkahelyemen, mint egy túlkoros, gátlásokkal teli pályakezdő, akinek egyetlen normális ruhadarabja a középiskolai ballagó ruhája, és nehezen igazodik el a „profik” világában, ahova korábbi kisvárosi lététől teljesen idegen, s zsúfolt közlekedési eszközzel igyekszik nap, mint nap.