Az úgy történt, hogy szombaton miután késő délelőtt a csajokkal együtt elintéztünk egy fontos feladatot (vettünk nagyinak egy új mosógépet), megebédeltünk egy étteremben (haj de ritkán kerül erre sor, pedig mindannyian jól éreztük magunkat), elmentünk az E. nagyihoz azzal nem titkolt hátsó szándékkal, hogy ott is hagyjuk őket estére, éjszakára és csak vasárnap ebéd körül csatlakozunk hozzájuk ismét. Már több, mint egy hónapja nem volt kettesben töltött esténk, és a december egyébként is nagyon strapás volt (karácsonyi bevásárlás, takarítás, betegségek) ránk fért egy kis gyerekek nélküli pihenés.
Tehát szombat délután leléptünk, nem akartunk mi semmi különösebb programot. Úgy beszéltük meg, hogy nem megyünk sehova, hanem otthon mozizunk. K. szerzett valami jó filmet (ami ráadásul három részes) és azt terveztük, hogy minimum két részt meg is nézünk belőle.
Este 8 körül be is vackoltunk a nappalin a kanapéra, előkészítettünk egy kis rágcsát és indulhatott a Bourne rejtély. A film elején nem nagyon tudtam figyelni, mert olyan rossz érzésem volt, hogy Kittivel fog történni valami (belázasodik vagy ilyesmi). De aztán teljesen magával ragadott a film.
9 óra előtt pár perccel csörög a telefonom. Éreztem, tudtam, hogy ez a nagyi lesz, mert Kittivel történt valami. A telefon kijelzőjén valóban a nagyi neve villogott. Felmerült bennem, hogy hátha csak azért telefonál, hogy beszámoljon róla, hogy minden rendben a két kiscsajjal és milyen aranyosak voltak és már az igazak álmát alusszák. Felvettem a készüléket, és egyből hallottam, hogy a háttérben nagyon sír Szonja. Anyu már eléggé kétségbe volt esve, mert kb. egy órája sírt már és nem tudta megvigasztalni. El sem tudta képzelni mi baja, mert előtte nagyon vidám volt, vacsizott, fürdött, el is aludt, de egy óra alvás után sírva ébredt.
Nem sokat teketóriáztunk, K-val magunkra kaptunk valamit, dvd kikapcs, rohanás a garázsba, autóba bevágódtunk és akciófilmbe illően csikorgó kerekekkel hagytuk el a lakóparkot. Minkdketten nagyon meg voltunk ijedve, én meg attól is be voltam tojva, hogy hogy fogunk épségben megérkezni a lánykáinkhoz, ha K. így vezet. Persze a liftajtó pont a nagyi emeletén nem nyílott (hogy ennek a Murphynek mindenhol ott kell lennie!), vissza egy emeletet és futás fel a lépcsőn. Szonja a nagyi karjában, és tényleg nagyon fájdalmasan sírt. Amikor mentünk át arra gondoltunk, hogy lehet csak azért sír, mert hiányzunk neki. De hiába látott meg bennünket nem hagyta abba a sírást. Hol hozzám, hol az apjához, hol a nagyihoz kéredzkedett át. Sajnos nagyon idegesek voltunk, nem is gondolkodtunk, K. felhívta a Heim Pál kórházat, hogy ők-e az ügyeletesek. (A nagyi telefonhívása és a kórház felhívása között mindössze 10 perc telt el, nem kicsit siettünk.) Úgy döntöttünk - utóbb megállapítottuk, hogy kicsit elhamarkodottan - , hogy bevisszük az ügyeletre, nem kísérletezünk. Gyorsan ráattuk a pizsijére az overált és már rohantunk is. Mondanom sem kell, ahogy kiléptünk a nagyi lakásából Szonja elhallgatott. A liftben szokásához híven a gombokat akarta nyomogatni. Útban a kórház felé el is aludt a karomban. (Már megint ez a Murphy.)
Útközben még rövid eszmecserét folytattunk a nagyival, hogy este ő adott Szonjának egy kis tejbegrízt, kb. egy evőkanálnyit, és lelkiismeretfurdalása volt, hogy nem ettől van-e baja. De lánykánk nem tekergette magát, tehát nem úgy nézett ki, mint akinek a pocakja fáj. Az ügyeleten persze ezren voltak. A felvételi pultnál az asszisztens csaj elmondta, hogy kb. másfél-két óra a várakozás, mert nagyon sok sürgős eset van. Mivel Szonjának nem volt láza, és éppen nem is sírt, ő azt javasolta, hogy menjünk inkább haza (mielőtt még valamilyen bacit összeszedünk) és ha még mindig gáz van, hívjunk házhoz ügyeletes dokit. Az adott pillanatban mi is úgy láttuk, hogy tényleg nem sok értelme van két órán keresztül ott várakozni, meg Szonja inkább csak álmosnak látszott már mint betegnek. Így fogtuk magunkat és hazaindultunk. Közben mondtuk Szonjának, hogy ha legközelebb autókázni támad kedve, akkor ne ilyen féktelen sírással közölje a nagyinak, hisz tudja már azt mondani, hogy brüm-brüm. Lánykánk még mosolygott is ezen a fejmosáson és mi megnyugodva szálltunk be az autóba. Aztán egy 5 perc múlva megint el kezdte a sírást. Ekkor már szinte biztosak voltunk benne, hogy ez nem lehet más, mint fogfájás (vagy inkább ínyfájás). Hogy ez előbb miért nem jutott eszünkbe??? (Talán azért, mert Kitti nagyon könnyen átvészelte a fognövesztést, csak a szemfogainál volt egy nyűgösebb periódusa, de akkor sem sírt, csak kicsit nyüglődött éjszakánként. Nem tudott aludni egy-két órákat.)
Hazamentünk és elővettük a Panadolt. Az első adagot Szonja úgy köpte ki, hogy teljes ruhacserére volt szükség. Aztán a másodikat valahogy beleöntöttük a szájába és csodák-csodája 10 perc múlva aludt. Mi is megnyugodtunk és újból bevackoltunk, hogy megfejtsük a Bourne rejtélyt.
Szonja negyed kettő körül ébredt fel újra, de ekkor fájdalmai már nem voltak inkább csak nyüglődött. Mivel 10 percenként kéretett magához, hogy vegyem fel és ringassam álomba, egy óra múlva úgy döntöttem, hogy kap egy homeopátiás nyugikúpot (Viburcol kúp), amitől aztán szépen elaludt és reggel 8-ig fel sem ébredt.
Minden jó, ha a vége jó!!! Tanulság: nem kéne bestresszelnünk ennyire, ha sír a gyerek, és a nagyihoz is kell telepíteni egy-két alap gyógyszert: egy üveg Panadolt, Viburcol kúpot és lázcsillapítót.
