Már régóta készülök megírni a mi kis történetünket. Legfőképpen azt, hogy hogy is lettek a lányok. Nem rakom ki a 18-as karikát, mert nincs szükség rá. Amiért pont ma kezdek bele, annak az az oka, hogy 4 éve, azaz 2004. június 18-án egy nagyon fontos esemény történt. De erről kicsit később.
K-val való megismerkedésünk teljesen 21-ik századi. Interneten keresztül találtunk egymásra. Én már a 35-ik évemet tapostam és görcsösen kerestem valakit, akit boldoggá tehetek és aki engem is boldoggá tesz. A discok világából már kinőttem (meg ott igazán sose leltem rá a szerelemre), munkahelyemen nem volt olyan pasi, aki igazán bejött volna és még szabad is volt, szórakozni meg általában két férfi kollégámmal jártam abban az időben és valahogy soha nem jött oda senki hozzám (vajon miért?)
Így az interneten keresztül próbálkoztam. A kezdeti bátortalanság után nagyon belelendültem, volt hogy egy héten minden nap más pacákkal találkoztam. Nem emlékszem már mennyi idő után jelent meg K. (kb. 1 év?), de addigra már volt tapasztalatom a társkeresés eme formájáról. Legalább 50 jelentkezővel voltam túl személyes randin, volt egy-két rövidebb-hosszabb kapcsolat is közte.
2001. augusztusában kaptam az egyik társkeresős oldalon egy levelet K.tól. Természetesen elovastam az adatlapját, amiben a legjobban az őszintesége fogott meg. Két levélváltás után találkoztunk, az Állatkertnél. Első látásra nagyon szimpatikus volt. Az is, hogy hozott ajándékot. Igaz az ajándék lufi, már kipukkadt mire hozzám került, de kedves gesztus volt:-) 7 órát töltöttünk aznap este együtt, bejártuk az állatkertet, majd a Városligetet. Az őszinteségével teljesen levett a lábamról, ugyanakkor egyfolytában az motoszkált bennem, hogy tuti, hogy valami átverés van a dologban, annyira szokatlan volt nekem egy férfitől ez a tulajdonság.
Na nem húzom tovább ettől a naptól kezdve szinte minden nap találkoztunk. Következő nyáron, első közös nyaralásunkon Törökországban fantasztikusan romantikus körülmények között (talán egyszer leírom) felkerült az ujjamra egy eljegyzési gyűrű, rá egy évre pedig a felesége lettem ennek a csodálatos férfinak.
Szerelmünket a már az első együtt töltött félév után annyira erősnek éreztük, hogy úgy döntöttünk nem védekezünk, s ha kiválaszt minket egy baba, akkor mi nagy örömmel fogadjuk. De ez nem következett be. Eleinte nem voltunk emiatt elkeseredve, és nem is voltunk türelmetlenek. Azért elmentünk egy híres genetikus által vezetett intézménybe, ahol végeztek is egy-két vizsgálatot, de a inkább csak egyhelyben topogtunk. Az esküvőnk szervezése meg annyira lefoglalta minden gondolatunkat és energiánkat, hogy félbehagytuk a miért nincs baba? okainak keresgélését. Már fél éve házasok voltunk, amikor úgy gondoltuk, hogy most már tényleg lépni kell, nekem a biológiai órám is elég hangosan kezdett ketyegni, így elmentünk egy kórház meddőségi részlegébe. Itt megállapították, hogy van egy cisztám, s mivel a gyógyszeres kezeléstől nem szívódott fel, akezelőorvosom a műtétet javasolta. A műtétet bolondok napján, azaz április 1-jén végezték el 2004-ben. Míg élek nem felejtem el, hogy a műtétet végző orvos cseppet sem figyelembevéve altatástól kómás állapotomat, illetve azt, hogy anya szeretnék lenni, kicsit lelketlenül közölte, hogy csak mesterséges módon, lombikkal lehet gyerekem mivel az egyik petevezetékem teljesen össze volt nőve (el is távolították), a másik pedig nem átjárható. (A ciszta sem ciszta volt, hanem az elzáródott vezetékben valamiféle folyadék pangott. Valószínűleg a 10 évvel korábbi vakbélgyulladás következményeként krónikus hasüregi gyulladásom volt.) Alig vártam, hogy elmenjen a doki és jól kibőgjem magam. Hallottam már a lombik kezelésről, és valahogy úgy élt bennem, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy gyerekem legyen. Meg különben is, miért nem lehet természetes módon???? Úgy éreztem nem is vagyok igazi nő. Szörnyű volt.
Pár nap múlva azért már nem láttam ennyire sötéten a világot, rákattantam a netre és igyekeztem minél több információt összegyűjteni a kezelésről, az intézetekről, ahol ilyen programokat végrehajtanak. Nem is ültünk sokat a babérjainkon a műtét után alig több, mint két héttel, már a Kaáli Intézet egyik dokijának az irodájában beszéltük meg a helyzetünket, a teendőket. A Kaális dokim egyébként nem lopta be magát a szívünkbe különösebben. Nagyon kedves és mosolygós volt, de ha találkozásunk előtt nem töltök napokat a neten lógva a lombikkezeléssel kapcsolatos információk gyűjtése érdekében, akkor a tőle kapott felvilágosítás alapján csak a sötétben tapogatóztunk volna. De nem akartam az első találkozás után dokit váltani, meg az ő irodája is tele volt gyerekfotókkal (amit reméltem, hogy nem a piacon vett, hanem a hálás szülőktől kapott), így adtunk neki egy esélyt. (Húúú de nagyvonalúak voltunk).
Szerencsére túl sok vizsgálatot már nem kellett végezni, mivel a kórház meddőségi részlege által végzett vizsgálatok eredményét a Kaáli is elfogadta. Voltak hormoneredményeim, K-nak is tudtuk a kiskatonáinak számát, mozgását, átjárhatósági vizsgálat sem kellett (mivel sajna tudtuk a petevezetékem állapotát). Emlékezetem szerint csak egy UH vizsgálat volt és a következő ciklusban már el kezdtem szedni a fogamzásgátlót.
Júniusban kezdődött a hormonkezelés. Ez mindennapi szúrkálódást jelentett. Először arra gondoltam, hogy majd anyu, vagy K. beadja, de mindketten meghátráltak a tűk látványa után. Én sem voltam annyira bátor, hogy magamat böködjem, így a házidokim rendelőjében az asszisztensek vállalták ezt a jelentőségteljes feladatot. Különösebb mellékhatásai a hormonkezelésnek nem volt, hacsak az nem, hogy a hasam rettenetesen felpuffadt.
A protokoll alatt végzett ultrahang vizsgálatok szerint szép tüszőket növesztgettem, a punkció (peteleszívás) során összesen 11 petét tudtak leszívni. Másnap jó híreket kaptam a 11-ből 9 megtermékenyült, amiből három négysejtes zigótát választott ki a biológus beültetésre.
Elérkeztünk a négy évvel ezelőtti naphoz. 2004. június 18-án fél 2-re voltam berendelve a Kaáli Intézetbe. Délelőtt még elmentünk fodrászhoz K-val, hogy teljesen megszépülve menjünk a bébikért. Kettő körül szólítottak bennünket a biológus szobájába. Ő elmondta, hogy nagyon szép szerkezetűek és jó minőségűek a petesejtek. A legszebb ötből választott hármat az aznapi beültetéshez. Utána a műtőbe mentünk, ahol először megnéztük a mi kis zigótáinkat, akik olyanok voltak, mint egy-egy négyszirmú virág (K. szerint négy egybenőtt tükörtojáshoz hasonlítottak.) Ezután a dokim bejuttatta a zigótákat pocakomba, vagy ahogy én mondtam a pihe-puha ágyikóba, hogy ott növekedhessenek tovább. A beültetésen természetesen jelen volt a férjem is. Nem akart kimaradni ebből a jelentős eseményből.
A maradék 6 megtermékenyült petesejt fagyasztását kértük, számítva arra, hogy az első beültetés nem jár sikerrel.
A beültetés után fél órát az örzőben kell feküdni, pihenni. Ott pihengetve, és a beültetés után készült UH fotót nézegetve, teljesen meg voltam győződve, hogy ebből a három zigótából minimum egy, de inkább két gyerkőc lesz. Persze a következő 10-12 napban többször elbizonytalanodtam e kérdést illetően, de 12 nappal a beültetés után ezt írtam be, egy internetes fórumra (ahol több 30-on túli, babára vágyó csajszival cseverésztünk már hónapok óta):
"Mindketten benyomultunk lakásunk legkisebb helyiségébe, a klotyóba. Kicsomagoltam a tesztet és rápisiltem. Izgatottan néztük a tesztet. A kontrol csík mellett, szépen, folyamatosan tört elő a másik csík. Egymás nyakába borultunk, majd már az előszobában és szobában el kezdtünk ugrálni és táncolni. Férjem annyira feltekerte a hangerőt, hogy rá kellett szólnom, hogy ezt nem biztos, hogy szeretik a kicsik:-)"
Nem tudom mire a nagy izgalomra, vagy a hangerőre, de ennél a pontnál felébredtem. Hajnal három óra. Tehát csak álom volt:(( Éreztem, hogy tele van a hólyagom. Kimentem a WC-be, ahol pár perccel korábban álmomban megéltük szerelmemmel a csodát.
Elővettem a tegnap vásárolt tesztet. Nem tudok már péntekig várni. Az egyik lombikos topicon, az egyik lány, akinek két nappal később volt a transzfer, mint nekem már tegnap pozitívat tesztelt. Az elmúlt napokban teljesen kiborultam ebben a várakozásban. Tudni akarom, hogy mi van. Ha pozitív, akkor örülök és megnyugszom, ha negatív akkor szomorú leszek, de még bízom a pénteki tesztelésben.
Kicsomagoltam a tesztet, majd beletartottam a használati utasítás szerinti 3 másodpercre a "jaffában". Vártam egy kicsit. Semmi. A teszt szerint 3 percet kell várni. Kezet mostam, kicsit vártam semmi. Szomorúan visszabújtam kedvesem mellé az ágyba. Naná, hogy nem jött álom a szememre. Na mindegy, ott vannak a fagyibabák! Hamarosan folytathatjuk. Aztán eszembejutott, hogy egy csomóan itt a neten, mielőtt a kukába dobták volna a tesztet látták meg, hogy a második csíkot. Ránéztem az órára, kb. 10 perc telt el a tesztelés óta. Kivánszorogtam a fürdőszobában, felkapcsoltam a villanyt. Nem akartam hinni a szememnek! Megjelent a kontrolcsík mellett egy halvány, de azért elég határozott csík!!!! És mint tudjuk minden csík csík, még ha halvány is! Kismama vagyok. Nem is tudom elhinni. Hajnal háromtól nem aludtam, csak azt vártam, hogy végre hat óra legyen és felkelthessem szerelmemet. Egy csók után az orra alá dugtam a tesztet, szegénykém nem tudta, hogy mi van csak azt kérdezgette álmosan, hogy ez micsoda? Mi ez?
Ő is nagyon örült, bár én azt hittem hogy ki fog ugrani a bőréből. De azt mondta, hogy ő ezt már napok óta tudta:-)) Lehet, hogy már most összejátszanak a kölykökkel? :-)))"
Nem tudom mire a nagy izgalomra, vagy a hangerőre, de ennél a pontnál felébredtem. Hajnal három óra. Tehát csak álom volt:(( Éreztem, hogy tele van a hólyagom. Kimentem a WC-be, ahol pár perccel korábban álmomban megéltük szerelmemmel a csodát.
Elővettem a tegnap vásárolt tesztet. Nem tudok már péntekig várni. Az egyik lombikos topicon, az egyik lány, akinek két nappal később volt a transzfer, mint nekem már tegnap pozitívat tesztelt. Az elmúlt napokban teljesen kiborultam ebben a várakozásban. Tudni akarom, hogy mi van. Ha pozitív, akkor örülök és megnyugszom, ha negatív akkor szomorú leszek, de még bízom a pénteki tesztelésben.
Kicsomagoltam a tesztet, majd beletartottam a használati utasítás szerinti 3 másodpercre a "jaffában". Vártam egy kicsit. Semmi. A teszt szerint 3 percet kell várni. Kezet mostam, kicsit vártam semmi. Szomorúan visszabújtam kedvesem mellé az ágyba. Naná, hogy nem jött álom a szememre. Na mindegy, ott vannak a fagyibabák! Hamarosan folytathatjuk. Aztán eszembejutott, hogy egy csomóan itt a neten, mielőtt a kukába dobták volna a tesztet látták meg, hogy a második csíkot. Ránéztem az órára, kb. 10 perc telt el a tesztelés óta. Kivánszorogtam a fürdőszobában, felkapcsoltam a villanyt. Nem akartam hinni a szememnek! Megjelent a kontrolcsík mellett egy halvány, de azért elég határozott csík!!!! És mint tudjuk minden csík csík, még ha halvány is! Kismama vagyok. Nem is tudom elhinni. Hajnal háromtól nem aludtam, csak azt vártam, hogy végre hat óra legyen és felkelthessem szerelmemet. Egy csók után az orra alá dugtam a tesztet, szegénykém nem tudta, hogy mi van csak azt kérdezgette álmosan, hogy ez micsoda? Mi ez?
Ő is nagyon örült, bár én azt hittem hogy ki fog ugrani a bőréből. De azt mondta, hogy ő ezt már napok óta tudta:-)) Lehet, hogy már most összejátszanak a kölykökkel? :-)))"
Így tudtam hát meg, hogy kismama vagyok. Megálmodtam. Gyönyörű reggel volt, míg élek nem felejtem el. A két nap múlva végzett teszt is pozitív lett, majd két hét múlva már a szívdobogását is láthattam Kittinek, aki 2005. március 14-én látott napvilágot.
Kitti születése után egy évvel visszatértünk a Kaáli intézetbe egy tesóért. A fagyasztott megtermékenyített petesejteket akkorra az időpontra engedték fel, amelyiket a dokim a legmegfelelőbbnek látott a beültetéshez. Kérdéses volt, hogy "felébrednek-e" a petikék, és "életképesek" lesznek-e. Emlékszem pont Kittivel voltunk bőrgyógyásznál (a popója volt nagyon csúnya pelenkakiütéses), amikor fel kellett hívnom az intézetet. Azt hittem, hogy megüt a guta, mert egyszerűen nem tudtam utolérni őket. Az általam ismert szám műszaki okok miatt nem volt kapcsolható. Kinyomoztam még egy számot, amit persze nem vettek fel elsőre. Nagy nehezen sikerült velük felvenni a kapcsolatot és majd kiugrottunk a bőrünkből, mert kettőt is alkalmasnak talált a biológus. Így 2006. április 18-án (megint 18-a!) bekerült a pocómba ismét két lakó. Emlékszem, amikor két hét múlva felhívtam a Kaális dokim, hogy pozitív lett a tesztem, először mutatott igazi érzelmeket. Teljesen oda volt, meg vissza, hogy tényleg sikerült a beültetés. (A beültetés előtt nem túl sok esélyt adott a dolognak, már majd 40 éves voltam, fagyasztott embriók voltak....). A beültetett két petike közül megint csak egy akart nagyon velünk maradni. Ő volt Szonja, akit 2006. december 31-én szoríthattam először magamhoz, s aki tulajdonképpen Kitti ikertestvére:-)
Nehéz felsorolni ki mindenkinek tartozom hálával azért, hogy a lányaink megszülethettek. Először is férjemnek, aki azon kívül, hogy a kiskatonáit adta (:_)))) mindig tartotta bennem a lelket, bírta a hormonok által gerjesztett hisztijeimet, hangulatingadozásaimat, hitt bennem és a gyermekeink megszületésében. Anyukámnak, aki rengeteget segített mind lelkiekben, mind a háztartás vezetésében. Anyósomnak, aki szintén hitt az unokák megszületésében. Az nlc-s csajoknak, akik AK-val és minden egyéb módon támogattak! Nagymamámnak, aki Kitti beültetése előtt pár nappal költözött az angyalok országába, de biztos vagyok benne, hogy Kittit ő küldte nekünk! Az orvosaimnak, aki megműtött és aki a lombik kezelést végezte, a Kaáli biológusainak... és még sorolhatnám.
Azt hiszem igazi sikertörténet a mi lombik kezelésünk. Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy mindkét beültetés elsőre sikerült. Nagyon sok olyan pár van, akik sokkal rögösebb úton jut el az áhított boldogsághoz (ha egyáltalán eljut oda).
Azt hiszem igazi sikertörténet a mi lombik kezelésünk. Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy mindkét beültetés elsőre sikerült. Nagyon sok olyan pár van, akik sokkal rögösebb úton jut el az áhított boldogsághoz (ha egyáltalán eljut oda).
