Mostanában sokszor gondolkodom azon, hogy vajon milyen kihatással lesz gyermekeimre az, hogy milyen módon neveljük őket. Kétségtelen, hogy sok mindent nem úgy teszünk, ahogy elméletben azt lezongorázzuk, vagy ahogy a nagy könyvben meg van írva (bár sok „nagy könyv” van különböző elméletekkel), mivel bizonyos helyzetekben elönti az agyunkat a méreg, (esetenként) a tehetetlenség, vagy adódnak olyan váratlan szituációk, amikre nem voltunk felkészülve és hirtelen azt sem tudjuk mit cselekedjünk, netán fáradtak vagyunk és minél hamarabb túl akarunk jutni az adott problémán egy kevésbé jó (de gyors) megoldással.
Könnyű volt más gyerekét elméletben nevelni, amikor valamelyik ismerősnél, barátnál jártunk és nekünk még nem volt utódunk. Milyen jól tudja akkor az ember (vagy legalábbis ezt gondolja), hogy mit kéne tenni és el is határozza, hogy ha saját gyereke lesz ő aztán nem így fog cselekedni. Pedig dehogynem!
Félek, hogy - nem is tudom, hogy fogalmazzak - elrontjuk őket, és a velük született pozitív tulajdonságokat, ha nem is fordítjuk át teljesen negatív irányba, de rontunk rajtuk. Félek attól, hogy olyan viselkedés mintákat vesznek át tőlünk és alkalmaznak, amiket mi magunk is szégyellünk (a saját viselkedésünkben). Emlékszem Kitti úgy 8 hónapos lehetett, amikor egy távoli ismerős (hasonló korú gyerkőc anyukája) agyondicsérte lánykámat, hogy milyen jó természete van (összehasonlítási alapnak még ott volt kb. 4-5 szintén egykorú csemete). Akkor fogalmazódott meg bennem először ez a „félelem”, hogy remélem nem fogom elszúrni a nevelést. Az biztos – jelenleg -, hogy Kitti alapjában véve tényleg jó természetű, szófogadó gyerek. Természetesen testvére születése hozott némi változást a viselkedésében, de soha nem volt igazán nehéz vele. Vannak esetek azonban amikor megrémít a viselkedésével. Nem azért, mert lázad valami ellen, (sőt ennek örülök, hogy nem egy mindenre bólogató jános) hanem azért, ahogy teszi azt. Tőle teljesen szokatlanul és hevesen reagál egyes helyzetekre. Sokszor húga magatartása hívja elő ezt a Másik Kittit és legtöbbször saját magunkat látom Kitti reakcióiban.
Nem vagyok és nem is törekszem arra, hogy tökéletes anya legyek, és tökéletesen nevelt gyermekeim legyenek, csak azt szeretném, ha boldog, kellően (de nem túlzottan) magabiztosak, az életben többnyire két lábbal a földön állóak (kell azért egy kis lebegés is – átvitt értelemben), jószívűek, szeretni tudóak legyenek. Azt szeretném, hogy egy-két jó tulajdonságunkat, nekik is át tudjuk adni, de a rossz tulajdonságainkat megtartanánk magunknak. Persze jó lenne, ha majd találnának mindketten olyan szakmát, munkát amit nagyon szeretnének, és még meg is tudnának belőle élni.
