Ugrok egyet az időben és lejegyzem gyorsan friss élményeinket, amiket tegnap szereztünk a nőtincsi Seholszigeten! (Egy éve már jártunk itt, akkori tapasztalataink itt olvashatóak.)
Az óvoda szervezte ezt a kirándulást, nem csak a gyerekeknek, hanem a családoknak. Három busznyi óvodás és szüleik indultak reggel a Csodapók Óvodától Nőtincsre, hogy egy napot együtt tölthessen apraja-nagyja ezen a gyönyörű helyen. Útunk először a nőtincsi víztározóhoz vezetett. Egy kis futkározás után nekiindultunk, hogy körbejárjuk a tavat. Amikor meghallottuk, hogy kb. egy órás sétával lehet megkerülni a víztározót, el is kezdtünk lélekben felkészülni, hogy cipelhetjük pici lányunk popsiját. Szonja ugyanis nagyon lusta, ha sétálásról van szó. Akárhova megyünk pár lépés után elénk áll, két kis karját felfelé nyújtja jelezve, hogy anya/apa/nagyi vegyél fel. Néha még hozzá teszi, hogy "kérem szépen légyszíves vegyél fel!".
A tó és környéke egyébként gyönyörű! Nekem nagyon jól esett a séta. Közben meg-megálltunk egy-egy horgásznál, akik - legalábbis úgy tettek, mintha - szívesen a kezükbe adták a gyerekeknek a kifogott halacskákat.
Az út felénél át kellett kelni a tavon egy kis "ponton hídon" (így mondják???). Ennek egy része hordókra ácsolt lécek voltak (vagy valami ilyesmi), ami egy-két "tréfás" anyuka jóvoltából igen erősen imbolygott jobbra-balra. Ez volt az a szakasz, ahol csodák-csodája Szonja is a saját két lábán jött. Nem akart kimaradni az "élvezetekből". A séta után lányok legnagyobb örömére végre elindultunk a Seholsziget élményparkba. Kitti sok mindenre emlékezett az egy évvel ezelőtti kirándulásunkból. A lámára, a kakadura, a kecskékre, birkákra. Szonjának is nagyon tetszettek a színes tollú káprázatos fácánok. Első utunk a lovakhoz vezetett, s most sikerült is Kittinek lovagolnia. (Tavaly sajnos semmit nem sikerült kipróbálnunk a nagy tömeg miatt.) Mivel kicsinek találtatott a futószáras lovaglásra itt nem volt lehetősége, de egy jó lovas elé felülhetett egy igazi nagy lóra, sőt így még a galoppozásban is része lehetett.
Lovacskázás után mentünk egy kört a tóhoz egy dottóval (azt hiszem így hívják a kerekeken guruló kisvonatot), majd visszatérve Szonja kívánságára máris lovaskocsira pattantunk és így indultunk megint a víztározóhoz. Ez azért izgalmasabb volt, mint a vonatozás, ugyanis olyan földutakon is mentünk, hogy néha azt hittem, hogy felborulunk lovaskocsistól. A lányok is nagyon élvezték. A visszaúton Szonja nem bírta tovább és a "szekér" zötykölődésének ellenére (vagy épp ezért?) elaludt a karjaimban.
Kitti kipróbálta a park kalandos játszóterét, labirintusát. Mászott, kúszott, csúszott, függőhidazott, kosárban pörgött, csuszkászott. A végén még maradt egy kis ereje a nagy felfújhatós csúszda kipróbálására is, de nem sok mert elhangzott az "indulás!" vezényszó.
Az élményparkban immár főtt kaját is lehet enni, igaz csak csülkös bableves van, de az igen finom volt, nagyon jól esett a délelőtt elmajszolgatott szendvicseink után.
Ez alkalommal sokkal pozitívabb képet raktároztunk el az elmékeinkben a parkról. Máskor is jövünk még!
A nap ezzel nekünk szülőknek még nem ért véget. A lányokat átadtuk E. nagyinak megőrzésre, s mi úgy döntöttünk, hogy megejtjük "szokásos" heti egy kettesben töltendő esténket. Mikor hazafelé jöttünk K. felvázolt néhány lehetőséget, hogy mivel töltsük el az estét, úgy mint séta a Dunaparton, séta a Vár negyedben, kávézás egy kávézóban, mozizás, kerékpározás. Ez utóbbit először élből elvetettem, mivel egész nap talpon voltunk és fáradtnak éreztem magam hozzá. Végül mégis emelett döntöttünk. Már egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy milyen jó lenne bringán bemenni dolgozni. A probléma csak az, hogy 15 km-re van a lakástól a munkahelyem, ami nekem "kocabringásnak" minimum egy órai tekerést jelent. (Jelenleg kocsival és bkv-val 50 perc az út.) K. felvetette, hogy teszteljük le mennyire bírom az utat a munkahelyemig két keréken. Nosza nyeregbe pattantunk és nekiiramodtunk. Már túl voltunk az út felén, amikor a Lágymányosi híd budai hídfőjénél rájöttem, hogy én nem fogok bekerekezni minden reggel a munkába, mert lehet, hogy egy óra alatt sem érnék be, plusz egy zuhanyozás is illene a munkahelyen, ami legalább fél órával korábbi kelést jelentene. Így megszakítva teszt utunkat lekanyarodtunk a hídról és bekerekeztünk a Kopaszi gátra. Elfogyasztottunk egy frissen kisült kenyérlepényt a Café ponyvaregénynél, üldögéltünk még egy picit a füves Duna-parton, majd hazafelé vettük az irányt. Jót tett ez a kis mozgás, be kéne iktatni rendszeresen a napi rutinba!
