Pár napja megígértük a vendég lányoknak, hogy valahova elmegyünk majd kirándulni. Nem tudom miért, de nekem egyből a Rám szakadék jutott eszembe. Nagyon régen jártam már ott, de arra emlékszem, hogy nagyon szép és izgalmas hely. Attól tartottam csak, hogy a mi lányainknak ez még túl nagy falat. Főleg úgy, hogy nincsenek is igazán a túrázáshoz szokva, hisz (sajnos) nagyon ritkán megyünk erdei kirándulásra. Így próbáltam rákeresni a neten, hogy milyen hosszú ez a túra, s vajon 4-5 éves gyerekkel bevállalható-e. Szerencsére ráakadtam egy túraleírásra, ahol több család tette meg a mi lányainkkal hasonló korú csemetével az általunk kiszemelt útvonalat.

 

Anyunak egy késő esti telefon, hogy túrázni fogunk, másnap készítsen szendvicset, mert fél 10 körül ott leszünk értük. Anyu félelme: ebben a hőségben? Megnyugtattam, hogy valószínűleg az erdőben, a fák adta árnyékban sokkal elviselhetőbb lesz a meleg, mint itt a fővárosban, ahol az aszfalt, a házak mind ontják magukból a meleget.

 

Már csak azon aggódtam (na nem annyira), hogy hogy fogják a lányok viselni azt, hogy nem aludhatnak 9 óráig. De felesleges volt az aggodalmam, ugyanis valamiért ezen a napon Kitti már 7-kor és Szonja is 8 előtt bőven fent volt (kezdődhetett az újabb para, hogy nem lesznek-e túl fáradtak a korai ébredés miatt).

 

Majdnem sikerült a tervezett időben elindulni, s 11 után nem sokkal le is parkoltunk a dömösi polgármesteri hivatal melletti parkolóban. (Ami persze fizetős, nem drága, mert napi 500 Ft, de nem volt nálunk ennyi apró. Csak 10, 20, és 100 ft-ossal lehet fizetni, a 200-ast nem fogadja el a gép. A parkoló melletti étteremben sem tudtak pénzt váltani, de kérdésünkre megnyugtattak, hogy már hónapok óta nem jár senki ellenőrizni a parkoló autókat, ugyanis nincs parkolóőr. Királyság!)

 

Az út első fele kicsit unalmas volt a lányoknak, mivel bár már az erdőben jártunk, de egy kiépített betonúton. Kb. 2 km-t tettünk így meg, mire elértünk az „igazi” erdő szélére. Itt megpihentünk, falatoztunk, majd kezdődött a túra izgalmasabb része. A Rám szakadék tulajdonképpen egy patak medrét jelenti, ebben a mederben kell köveken, kisebb sziklákon, fadarabokon lépdelve feljebb, s feljebb jutni, úgy hogy lehetőleg ne legyünk vizesek. Én azért bekészítettem a hátizsákba a lányoknak egy teljes váltás ruhát, cipőt, mert számítottam rá, hogy ezt a túrát nem ússzák meg szárazon.

 

A túránk során látszódtak még a májusi nagy esőzések, viharok nyomai, mindenütt kidőlt fák jelezték ezt. A turista utat szépen kitisztították tehát akadálya nem volt annak, hogy elérjük úticélunkat. A gyerkőcök nagyon élvezték, amikor a nehezebb szakaszhoz értünk, ahol korlátokba kapaszkodva, létrákon felmászva kellett haladnunk. (Nekem jobban tetszett a régi láncos megoldás, amely bár kevésbé biztonságos, de izgalmasabb.) Kitti és Dorci (a 9 éves vendéglány) voltak a „túravezetők”, azaz mindig ők voltak elöl, többször visszafutottak hozzánk (már ahol simább volt az út), majd megint előrementek (ők kb. kétszer teljesítették a távot), Szonja pedig leginkább atyai vezetéssel haladt előre. Neki mindig apukája mondta, hogy mikor melyik kőre, fatuskóra lépjen, amikor a vízfolyásokon keltünk át. Tényleg nagyon ügyes volt, csak egyszer-kétszer lépett mellé, s merült el bokáig a hűs hegyi patakban, vagy a sárban (az egy héttel ezelőtti esőzés miatt elég nagy sár volt még).

 

Számunkra vicces, Kittinek és Dorcinak viszont ijesztő volt, amikor meneteltek elöl és egyszercsak egy kis dombocska mögül két kutya került elő a semmiből. Az egyik egy bernáthegyi, a másik is egy testesebb kutyus, akiknek ráadásul nem is volt gazdája! Be voltak tojva (a lányok) rendesen.

 

Mire véget ért a Rám szakadék, s felértünk ahhoz az út elágazáshoz, ahonnan az edzettebbek továbbmehetnek Dobogókő felé, mindenki kellemesen elfáradt. Megint megpihentünk, könnyítettünk megint a hátizsákunk tartalmán (azaz ettünk-ittunk), majd tovább indultunk, immáron völgynek le. Ez már nem volt annyira izgalmas a lányok számára, Szonja úgy félúton próbálkozott is nagyon finoman (elém állva, kezeit felém nyújtva) azzal, hogy vegyem fel az ölembe, de megbeszéltük, hogy ennek még nincs itt az ideje. Duzzogás nélkül tudomásulvette (jééé, hogy fejlődik ez a kiscsaj), de azért a cumiiját elkérte, majd szépen jött tovább a lábán. Kitti és Dorci folytatták előrefutunk-visszafutunk technikájukat (mi meg csak pihegtünk, hogy honnan van ennyi energiájuk). A hegyről leérve ismét megpihentünk, megettük az utolsó szendvicseket, barackokat, majd legyűrtük az utolsó két km-t, ismét a betonúton. A lányok nyavalygás nélkül tették meg ezt a szakaszt, gondolom szemeik előtt már a beígért fagyik lebegtek.

 

Kb. 4 és fél órát töltöttünk az erdőben, mialatt talán 6 km-t tettünk meg (a zöld jelzésen mentünk hegynek fel és a sárga jelzésen, haladtunk le a völgybe). Le a kalappal a lányok előtt, mindannyian hősiesen kitartottak (legjobban a két kicsinkön lepődtünk meg). Még az erdőben megbeszéltük K-val, hogy az utolsó szakaszon (a két km-es betonúton), ha Szonja igényli felváltva visszük majd a nyakunkban. De nem igényelte. A hazafelé úton a négy lányból 3 szinte azonnal bevágta a szunyát, s csak fővárosunkba érkezve ébredtek fel.

 

Már most kérték az ismétlését ennek a kirándulásnak!