Kisebbik lányunk legújabb „hóbortja” a sokszori vacsora. Étkezési szokásairól annyit kell tudni – ha még nem említettem volna -, hogy délelőtt nagyon keveset eszik. Reggel megeszik egy túrórudit – újabban a pöttyös már nem felel meg neki, csak a Cserpes féle jön be -, kicsit később eszik gyümölcsöt, majd az első „normális” kaját ebédre hajlandó magához venni. Azért elő-előfordul, hogy esetleg velünk reggelizik, de ilyenkor is inkább csak a reggelihez kínált zöldséget (paprikát, uborkát, paradicsomot rágcsálja), a kenyér-, péksüteményféléket visszautasítja.
Betegségek alatt még kevesebbet eszik – mint általában mindenki -, de mihelyst jobban van, az étvágya is általában megnő, és igyekszik bepótolni a több napos lemaradását, ahogy a szervezete diktálja. Egy komolyabb betegség után történt, hogy nem győzte teleenni magát, velünk megvacsorázott, majd rövid idő elteltével még egy vacsorát követelt, s végül fürdés, meseolvasás után, közvetlenül ágybakerülés előtt megint arról panaszkodott, hogy éhes. Van, hogy megelégszik egy répával, amit nagyon imád, de van, hogy tartalmasabbat kíván.
Előfordul olyan is, hogy szerintem igazán nem is éhes, csak az időt akarja húzni (mondjuk nem akar még lefeküdni), vagy csak rágcsálna valamit. Ilyenkor szokott általában előfordulni hasonló párbeszéd:
Szonja: „Anya/apa/nagyi kérek enni!”
Anya/apa/nagyi (éppen ki van jelen): Mit szeretnél enni?
Szonja: „Nem tudom.”
Anya/apa/nagyi: Eszel (s itt felsoroljuk a lehetőségeket a hűtőben éppen fellelhető kajákat) …-t?
Szonja: „Nem, azt nem kérek/nem szeretem.”
Anya/apa/nagyi: „Akkor mondd meg mit szeretnél!”
Szonja: „Nem tudom.”
Anya/apa/nagyi: (Benézünk a kamrába is, újabb kaják felsorolása történik,) Akkor kérsz….-t?
Szonja: „Nem!”
Anya/apa/nagyi: (Még mindig türelmesen, de a pumpa már megy fel, kivéve a nagyikat): „Akkor mit ennél?”
Szonja: „Nem tudom, TE mondd meg!” (Nálam itt szakad el a cérna, ennél a temonddmegnél. Hogy mondjam meg, amikor bármit mondok az nem jó???!!!)
S ha ilyenkor nem találunk neki semmi kedvére valót (sokszor előfordul), akkor kezdődik az igazi hiszti. Csak azt hajtogatja, hogy „te mondd meg”, vagy „nem tudom”. S ha ilyenkor nem foglalkozom vele, mert tényleg nincs semmi ötletem kezdődik az igazi hiszti, néha földön fetrengős, könny nélküli sírással, kiabálással, hogy: éhes vagyok, anya adjál enni! A legjobb amikor ezt a lépcsőházban, vagy emberek füle hallatára adja elő. Már biztos megfordult a fejében 1-2 szomszédnak, hogy ezek (mármint mi szülők) éheztetik azt a szerencsétlen gyereket (ráadásul Szonja tényleg nem egy díjbirkózó a maga 13,8 kg-jával).
Legutóbb tegnap adta elő ezt a jelenetet hajnal ½ 7-kor. Az pattantotta ki a hisztit, hogy nem volt otthon Cserpes rudi, de nem kellett neki sem banán, sem más ily kora reggeli órákban oviba rohanás előtt elfogyasztható ennivaló. Nagy nehezen felrángattam a földön fetrengő gyerekemre a ruhát, overált, dzsekit, sapkát, így földönfeküdve fésültem meg, hol egyik, hol másik oldalára fordítva másodszülöttemet. A hiszti folytatódott a folyosón, az autóban egészen addig amíg J. nagyi (akivel egyirányba járunk dolgozni) be nem szállt az autóba. Eddig is tudtam, hogy a hisztik nekem vagy nekünk (szülőknek) szólnak, s az ilyen esetek ebben meg is erősítenek. Mindenesetre annyira mérges voltam rá – valahogy kora reggel nem hiányzott ez a hiszti -, hogy épp csak egy az orcárája lehelt puszival búcsúztam tőle, amikor beadtam az oviba. Ez rá is tette a tegnapi hangulatomra a bélyegét, csak reménykedtem, hogy ő jobban van lelkileg az oviban, mint én a munkahelyemen. Délutánra természetesen már meg sem említette a dolgot, én azért megkértem, ha lehet máskor kíméljen meg az ilyen jelenetektől.
Ma reggel egy tündéri angyalka lépett a kis hisztisem helyébe! Köszönöm Szonja!
