Untam már a hajamat, frizurámat. Gondoltam ideje lenne újítani, már csak azért is, mert az életem is megváltozott (erről talán majd később). Fodrászommal konzultáltam mit, hogy lehetne megváltoztatni. Sok variácó nem volt, vagy a fazont változtatja vagy a színét. Mivel jelenleg igen rövid (ráadásul irtó kényelmes) frizurát viselek, ennek a fazonján csak akkor tudna változtatni, ha megnöveszteném. Ezt elvetettem, mert imádom ezt a fazont. Főleg nyáron praktikus, ha vizes lesz csak beletúrok a hajamba és kész. Nem kell formára szárítgatni. Így a hajszín változtatása mellett döntöttem. Eddig is voltak benne melírcsíkok, mivel már egy ideje őszülök (elég rendesen). A hajam alapszíne szőkésbarna, de inkább már a barnába, vagy mondhatnánk a seszínbe hajlik. A melírcsíkok szőkék voltak, hol világosabbak, hol sötétebbek. Szerettem, de az ősz hajszálak számuk folyamatos növekedésével egyre jobban teret követeltek maguknak. Elhatároztam átfestetem az egész kobakom, mármint a gyér lombkoronámat. Nem gondoltam, hogy ezzel olyan érzelmi viharokat kavarok, ami arra késztet, hogy ismét írjak a blogomba.
Azzal indultam a fodrászhoz, hogy egy természetes szőkésbarna színt szeretnék. Kiválasztottam a színmintából mi az elképzelésem. Fodrászom rávilágított, hogy az nem lenne jó, mivel ahol melír csíkok vannak, azok sárgák lennének, a többi részen pedig zöldes. Baresz. Másikat választottam, arra is elmondta, hogy miért nem lenne jó. Hirtelen tört rám az idegesség, már nem is akartam festetést. Végül csak rászántam magam, de szinte rosszul voltam az egésztől. Nem húzom tovább: szőke lettem. Kicsit (?) túlságosan is. Ahogy elkészültem csak néztem a tükörbe, nem volt rossz amit láttam, de irtó szokatlan. És az általam elképzelt természetes színtől nagyon messze volt.
A fodrásztól kijövet egyből kedvesem telefonszámát tárcsáztam, hogy elmondjam mire számíthat. Hazajöttem és izgatottan vártam a csajokat, akiket anyu hozott az oviból. Csengettek, ajtót nyitottam, sehol senki (mostanában ezt játszák, becsengetnek, majd lerohannak a lépcsőig, ahol már nem látom őket. Kint maradtam a folyosón, először Szonja érkezett a látókörömbe. Meglátott, megdermedt, majd sarkon fordult és elindult visszafelé. Pár pillanat múlva Kitti érkezett a folyosóra. Meglátott, megdermedt, majd így kiáltott fel: "Hogy nézel ki?!" Az első döbbenet után nem rejtették véka alá véleményüket, röviden: nem tetszett nekik az új hajszín. Hamarosan már vinnyogtak, hogy csináljam vissza a régi hajamat. Anyukámnak egyébként nagyon tetszett az új színem.
Én kerültem a tükröket, az udvarra meg eszem ágába sem volt lemenni a szomszédok közé. Olyan HP-nek éreztem magam.
Hazaérkezett K. Meglátott ledöbbent egy pillanatra, de nem úgy mint a csajok. Csak állt és bámult, majd elkezdte csapkodni a térdét és csak azt hajtogatta, hogy nagyon jó! (Örültem, hogy legalább neki tetszik.)
A csajok is változtattak véleményükön, Kitti az első ledöbbenés után már "dögösnek" nevezte az új frizurát. Később változtatott ezen kijelentésén és inkább a régi hajamat sírta vissza.
Este aztán már mindkettő sírdogált, hogy nekik hiányzik a megszokott frizurám, hajszínem és ezt az újat nem szeretik. Ők is sírtak én is sírtam. Már megbántam az egészet, főleg azért mert nekem se jön be igazán. Vigasztaltam őket, hogy csak a frizurám változott én ugyanaz az anyuka vagyok, aki voltam a másik színű hajammal. Gyanítom, hogy őket azért viselte meg ez az egész ennyire, mert bár már nem csecsemők, azért az állandóság biztonságot jelent számukra. Most valami megváltozott, ráadásul a számukra egyik legfontosabb személlyel kapcsolatban. Mivel alaposan megváltozott az arcom is ezzel az új színnel, a lányok talán úgy érzik, hogy ez nem is igazán az a személy, akit ők ismernek.
Remélem rövid időn belül megszokjuk mindannyian ezt az új fizimiskát és lecsendesülnek ezek az "érzelmi viharok". Jelenleg barátkozunk. A hajammal. Én is.
