November 18-án lett volna 100 éves. Februárban ment el a dédimama után. Most biztos egymás mellett ülve, zsörtölődve, de egymás iránt sok-sok szeretettel nézik a dédunokáikat a felhők mögül.
A lányaink is nagyon szerették a dédit. Mai napig sokat emlegetik. Amikor nyáron a falujában jártunk, a lányok könyörögtek, hogy menjünk el a dédi házához. Részben Bogár, a fekete keverék kutya miatt, aki még mindig őrzi a dédi házát (a rokonok pedig gondját viselik). Először csak az udvaron játszottak, kutyáztak, aztán lenéztünk a kertbe, amit már régóta az unokatestvéremék művelnek, répákat huzogattak fel, a fáról szedtük és tömtük magunkba a mézédes ringló szilvát, csak úgy mosatlanul. Kittiék nem elégedtek meg ennyivel. Menjünk be a dédi házába! kérleltek bennünket. Nem bírtam sírás nélkül nézni, ahogy a lányok beszaladtak a konyhába, majd a szobába és nem tudtak betelni a rég látott dolgokkal (dédi az utolsó egy-másfél évét kórházban töltötte és akkor nem nagyon jrátunk a házában). Futottak az ágyhoz és emlékeztek, hogy ki melyikben aludt. Szaladtak a nagyszobai szekrényhez, leemeltek egy-egy "nippet", amivel kicsiként játszottak, a likőrös pohárkákat, amikből játékból ittak. Minden egyes ismerős tárgynak annyira örültek.
Ahogy írom e sorokat bennem is felidéződnek az emlékek. Gyerekkoromban nagymamámmal volt szorosabb kapcsolatom, érzelmileg hozzá álltam közelebb. Rengeteg nyári szünetet töltöttem el náluk, szerettem ott lenni. Unokatesóimmal együtt el voltunk kényeztetve.
Nagyapámmal távolságtartóbb volt a kapcsolat. Valószínűleg azért, mert őt jóval kevesebbet láttuk, hisz állandóan dolgozott. Kőművesek mellett serénykedett, hetvenvalahány éves koráig. De utána sem lazsált, mindig volt otthon is mit csinálni. Kapálta a kertet, gazolt, metszette a fákat, ősszel a pár tőke szőlőjéből készített bort (szinte ihatatlanul savanyú volt), élezte a késeket és fodrászkodott. Rengeteg falubeli férfi járt papához "nyiratkozni". Még nyolcvan évesen is hajat vágott. Persze a fiú unokái sem menekülhettek ollói és hajnyírója elöl. Már nem emlékszem mennyit fizettek az emberek, talán 20 ft-ot egy-egy hajvágásért. Szerettem amikor jöttek, büszke voltam nagyapámra, hogy ilyen ügyes "fodrász", meg imádtam a "vendégeket". Egy fehér tetejű, világoszöld aljú faládikában voltak a hajvágás eszközei.
Világéletében dolgozott. Szorgalmas volt, erős és ügyes kezű. Otthon sem tudott sohasem a lakásban ücsörögni. Mindig találta valami bütykölni valót a ház körül. Lábast vagy cipőt foltozott, kerítést fabrikált, figyelmeztető táblát készített, hogy harapós kutya van a háznál.
Csodáltam a precizitását. Naplót vezetett. Mindent beleírt. Hogy mikor vettek tápot és mennyiért a disznónak, csirkéknek, mikor vettek gázpalackot, mennyit fizetett érte, mikor ki volt nyiratkozni és mennyit adott, mikor metszette meg az almafát, mikor vetették el a krumplit, mikor volt disznóvágás, mikor látogattuk meg őt és mennyi ideig voltunk, mennyi volt az áramszámla, amikor még dolgozni járt jegyezte, hogy kinél, hány napot volt "napszámba" és mennyit fizettek neki. Ezek a "naplók" szerintem a mai napig ott lapulnak valamelyik szekrénye mélyén.
Jó egészségnek örvendett. Nem emlékszem, hogy beteg lett volna. Egyidőben minden nap sült szalonnát evett, aztán váltott a tojásrántottára. De a napi 1 liter tej az szinte élete végéig megmaradt. 86 éves korában került először kórházba. Agyérgörcse volt, ami akkor csapott le rá, amikor éppen az unokatesómék krumpliföldjéről kerékpározott hazafele az egész napos kapálásból. Nagyon meg voltunk ijedve, soha senki nem látta még papát ilyen elesettnek. Pár napig otthon volt, de aztán be kellett vinni a kórházba. Az orvosok és az ápolók kedvenc betege volt. Minden előírást betartott, viccelődött, mesélt nekik. Emlékszem egy kb. 50-es éveiben járó férfival került egy kórterembe. Elég rosszul volt szegény ember, nagyapám sajnálkozott felette, hogy szegénytől előző nap agyvizet vettek és nagyon rosszul van. Papától is vettek, ő meg fel sem vette. Csak egy kicsit fájlalta a nyakát. Hamar felépült, pedig szinte újra kellett tanulnia járni, mivel előtte a fél oldala lebénult.
Nagymamám halála nagyon megviselte. Mama 91 éves volt amikor elment, papa akkor volt 95. Teljesen összetört. 67 évet éltek együtt! Nehezen tudta feldolgozni (vagy inkább azt mondom, hogy soha nem tudta már feldolgozni), hogy egyedül maradt. A másik fele nélkül már nem igazán tudott, akart élni.
Az utolsó másfél évét, kórházban töltötte. Szerencsére néha voltak csak zavartabb pillanatai. Már nagyon vágyott mama után. És most már örökre együtt maradnak.
Egyik utolsó kép dédiről a lányokkal (és még két dédunokával)
