Napirenden a hiszti. Kitti hisztije. Egyre erőteljesebben műveli a kiscsaj ezt a "tudományt".

Ha valamit szeretne és látja, hogy  hajthatatlanok vagyunk, akkor torkaszakadtából elkezd sírni, üvölteni. Szerencsére leginkább itthon tépázza ezzel idegeinket, bár egyszer már a játszótéren is adott műsort legnagyobb örömömre.

Csak az a baj, hogy nem nagyon tudjuk mit kezdjünk vele.

Próbálkoztunk mindenfélével. Pl.: nem figyelünk rá, úgy teszünk mintha ott sem lenne; hideg vizzel megmossuk az arcát, vagy lefröcsköljük, rávertünk a popsijára, kinevettük...Egyik sem annyira hatásos. Igaz a játszótéren a "nem veszlek figyelembe" valamennyire bejött. HAsalt a földön és úgy üvöltött és amikor észrevette, hogy én nem figyelek rá, viszont a játszótér összes gyereke és azok szülei az ő attrakciójában gyönyörködnek elszégyelte magát és sírva könyörgött, hogy "anya dere, anya dere". utána pedig csak bújt belém és nem mert körülnézni sem.

Szonja elég jól bírja ezt az ordítozós életet, általában kíváncsi szemekkel néz rám, mintha azt kérdezné, hogy anya mi a fene ütött a nővérembe?

Ma egy megahiszti a kocsiban történt, már liftezett a gyomrom - komolyan mondom, hogy hányingerig felidegesítettem magam - és ráordítottam (amit uuuuutálok, de muszáj volt a feszültségemet levezetni). Erre Kitti kiabálva, sírva mondja: "Anya ne hisztizz! Én hisztizek!". Na ezek után majdnem elröhögtem magam:-)))

Próbálkozunk, próbálkozunk és várunk. Arra, hogy ez a hiszti korszak elmúljon. Ami nagy valószínűséggel még elég sokára lesz, mivel még csak most kezdődött.