Azt hiszem nincs borzasztóbb ebben az életben, mint amikor az ember legféltettebb kincse, illetve esetünkben kincsei betegek. Szerencsére Kitti már jobban van, tegnap már csak egyszer ment a hasa és már megevett egy almát és pár falat főtt répát! A kedve jó, bár tegnap egész nap inkább lézengett, de ez inkább azért volt, mert előző éjjel nem aludt túl jól.

Szegény kis Szonjánk viszont kórházba került. Szombaton délelőtt még jól volt, aztán délután olyan kis nyűgöske lett. Délután és este vízszerűen ment már a hasa. Este az alvás előtti tápszert sugárban hányta ki, majd éjjel megint hányt, miután tápszert ivott. Reggel a víz is kijött belőle, alul és felül. Aztán elkezdtük kortyonként itatni teával, így az bent tudott maradni. De nagyon kis bágyadtka volt. A hője állandóan ingadozott, hol felment egy picit akkor kókadozott és bújt hozzánk, hol lement akkor egy picit még játszani is volt kedve. Korábban állandó kapcsolatban voltam a gyerekorvosunkkal és megbeszéltük a kis kincsük állapotát, tanácsokkal látott el, hogy mit adjunk enni, inni stb. Aztán úgy gondoltuk, hogy bevisszük mindkét lányt a Heim Pálba. Főleg Szonja miatt aggódtunk nehogy kiszáradjon. A doki szerint elég közel áll a kiszáradáshoz, de nincs vész. Ránk zúdított ezer információt ő is, hogy mivel itassuk, etessük, és annyit mondott, ha rosszabbodna a  helyzet irány a Szent László kórház.

Sajnos vasárnap délelőtt már inni sem akart egy idő után. Evőkanállal próbáltuk a szájába lassan öntögetni a teát, cukros vizet öt percenként. Minden alkalommal üvöltött, tiltakozott. Hogy legalább cseppek jussanak az éltető vízből szervezetébe a cumiját mártogattam vízbe - mert azt legalább elfogadta - meg a száját törölgettem vizes pelenkával. De az ivást továbbra is elutasította. Délután aztán felment a láza 38-ra, konzultáltam a gyerekorvosunkkal, aki azt mondta, hogy nincs más hátra sajnos be kell vinni kórházba.

Kittit átvittük J. nagyihoz, Szonjával meg bementünk a kórházba. Jajjjj de elakartam ezt kerülni! Amúgy is annyira kis félős, szégyenlős, a gyerekorvosunktól is fél mint a tűztől, minden vizsgálat egy rémregény.

A vizsgálatot végigüvöltötte, de a legrosszabb az volt, amikor vért vettek tőle és elhelyezték az infúzióhoz szükséges csapokat a kis kezecskéjében. Hárman végezték a műveletet és még mi is kellettünk, hogy lefogjuk szegénykét. Ráadásul annyira ki volt száradva, hogy a vénái sorra pattantak el, talán harmadszorra vagy negyedszerre sikerült vért venni tőle. Nagyon nehezen nyugodott meg, órákig nem lehetett letenni csak az ölünkben volt el. Szegénykém azt sem tudta, hogy kivel szeretne lenni apával, vagy anyával.

Miután lement az első infúzió már rakták is rá a következőt. Nemsokára már sokkal jobban lett, még mosolygott is, amikor a kis lábujjain elmondtam neki az elment vadászni mondókát.

Az első éjszakán apa maradt bent vele, én meg jöttem haza Kittihez. Már nagyon várt. Nem kérdezett semmit, hogy hol van Szonja és apa (J. nagyi elmondta neki korábban).

Most meg várom, hogy K. jelentkezzen, hogy mi volt az éjszaka. Majd délelőtt bemegyek viszem a hiányzó dolgokat nekik, és este váltjuk egymást. Addig Kittire Zs. barátnőm vigyáz majd, szerencsére pont nem dolgozik ma. Anyukám is elkapta ezt a vírust, ő is betegen fekszik otthon. Így rá sem számíthatunk most gyerekvigyázásban.

Önmarcangoló típusként persze magamat okolom, hogy Szonja eljutott idáig. Jobban kellett volna figyelnem, hogy eleget iszik-e. Nekem úgy tűnt, hogy igen, de mérni is kellett volna, hogy mennyit iszik meg egy nap. Ha teából, vízből nem eleget, több tápszert kellett volna neki adni, mert azt mindig elfogadta.

Nehéz leírni az érzéseimet. Csak azt tudom, hogy nagyon fáj. Fáj, hogy beteg a kis picikénk, fáj, hogy nem látom a kis huncut mosolyát, fáj, hogy nem sertepertél itt a lábam körül, fáj, hogy én nem tudok rajta segíteni. Nagyon hiányzik a kis ölelő karja. Az illata. A kiáltása, hogy "ana, ana". NAGYON SZERETEM.