Nem is tudom, hogy kezdjem. Mindenesetre lehet, hogy egyeseknek kicsit "megbotránkoztató" lesz, amit most leírok (bár szerintem egyáltalán nem az). De nem akarom magamba fojtani azokat az  érzéseket, amik néha felbukkanak a fejemben. Gyengébb idegzetűek és azok, akik a gyereknevelést annak minden nehézségével is egy gyönyörű rózsaszínű felhőnek látják (mint ahogy olvasom a legtöbb nem a teljes névtelenségbe burkolódzó blogger írásaiban) ne is olvassák tovább ezt a bejegyzést. És azok sem, akik a gyermekeim fejlődésére kíváncsiak elsősorban, mert ez a bejegyzés most rólam szól elsősorban.

Talán az elmúlt nagyon fárasztó hónap hozta ki belőlem azokat a gondolatokat, amik ma hajnalban megjelentek és nehezen tűnnek el az agyamból. Igen fárasztó volt az elmúlt pár hét. Szonja betegsége, a kórház, aztán készülődés húsvétra, a babazsúrra, az újabb betegség, sok kialvatlan éjszaka, maximum 2 órás egyben alvások. Idegileg is nagyon megviselt a két lány betegsége. December óta (tulajdonképpen akkor kezdődött a betegség sorozat) majd 10 kilót fogytam (ami mondjuk nem ártott).

És hogy mik azok a gondolatok, amik ma megjelentek? Például az, hogy milyen lenne az élet kettesben K-val? Milyen lenne az életünk gyerekek nélkül? Biztos sokat kirándulgatnánk az országban, sőt országon kívül is, hisz imádunk utazni. Nem jelentene gondot sem anyagilag, sem egyébként, hogy havonta elkalandozzunk egy ismeretlen tájra, vagy már korábban megismert és megszeretett helyre, ahol vagy kettesben, vagy egy-két baráttal eltölthetnénk pár gondtalan napot. A hétköznapokon munka után beülnénk kedvenc kávézónkba, vagy egy moziba, megnéznénk egy kiállítást, sétálnánk a környéken kézenfogva (és senki nem ellenkezne ez ellen), leülnénk a tv elé megnézni egy jó filmet (amit nem kéne megszakítani azzal, hogy megnyugtassuk az éjszaka közepén felébredő gyereket), közben pattogatott kukoricát majszolnánk, társasjátékoznánk, olvasnánk (amire már soha nem marad energiám), ha nincs kedvem nem főznék, ennénk valami hideget, vagy rendelnénk egy pizzát, hétvégén nem kelnénk fel hajnalban, hanem megengednénk azt a luxust is akár, hogy délig ágyban maradunk. Szürkébb lenne az életünk, vagy színesebb, jobb, rosszabb? Nem tudom. Más lenne. Vagy akkor azon síránkoznék, hogy miért nincs gyerekünk?  

Tudom, tudom, hogy mielőtt gyereke(ke)t vállaltunk tudnom/tudnunk kellet, hogy ez felelősséggel, lemondással jár. Tudtam is, hisz ez egy közhely. De nem volt előtte gyerekem, így fogalmam sem volt, hogy milyen nagy felelősséget és lemondást jelent ez. Van egyáltalán olyan, aki ezt tudja mielőtt belevág egy ilyen hatalmas dologba?

Valószínű sok mindent másképp kéne csinálnom/csinálnunk. Máshogy beosztani az időmet, az energiámat. Hogy jusson idő másra is, ami nem a gyerekekről, vagy nem csak a gyerekekről szól.

Talán nem tudtam elég érzékletesen leírni amit akartam (így elolvasva én úgy érzem), a lényeg, hogy most kicsit tele van a hócipőm és szívesen kilépnék egy rövid időre ebből a "mókuskerékből". Aztán biztos visszavágyódnám ide, hisz a ma reggeli bejegyzésemben írt pillanatok, ölelések azért rengeteget adnak. (Nem is tudom, hogy ez a két bejegyzés hogy kerülhetett egy lapra???)

Más szülőben, anyában is felmerülnek néha ilyen gondolatok???