Múlt hét szerda óta próbálkozunk újból a bölcsivel. Mivel Szonja azért már ismerkedett valamennyit ezzel az intézménnyel, most kicsit felgyorsították a gondozónők az újbóli beszoktatást. Első nap kb. fél órára mentem be vele, majd kijöttem, sőt 10 perc múlva haza is küldtek, hogy majd ebéd után jöjjek érte. Amikor kijöttem a szobából sokáig sírt, mit sírt üvöltött. Fájó szívvel indultam haza, s már alig vártam, hogy megvigasztaljam. A gondozónő szerint nem sírt sokáig és aránylag jól elvolt, kicsit csipegetett is az ebédből. Másnap már nem mentem be vele, csak beadtam, s én hazamentem. 10-15 percig üvöltött és nem volt hajlandó beülni a gondozónő ölébe, hogy az megvigasztalja. Harmadik nap már csak pár perces sírás volt és állítólag nagyon aranyos volt, eljátszott magában és mivel leves volt az ebéd (amit nagyon imád), mind el is fogyasztotta. Amikor itthon kérdezzük, hogy milyen volt a bölcsiben általában csak azt mondja, hogy "nem síttam". Esetleg hozzáteszi, hogy jó volt.

Ma reggel amikor indultunk oviba, bölcsibe kérdezgette, hogy hova megyünk. Nem mondtam neki a bölcsödét, de hazudni sem akartam, így elkerültem a válaszadást. Nem szerettem volna, ha nagyon felzaklatja magát. Miután Kittit beadtuk az oviba, kérdezte Szonja, hogy hazamegyünk? Mondom, hogy nem, most mi a bölcsibe megyünk. Innentől kezdve nem szólt egy szót sem, csak nézett maga elé. Nem is szomorúan, inkább csak olyan beletörődve. Átöltöztettem, ő gépisesen közreműködött, hozta a benti cipőjét. Értette, tudta, hogy mi fog következni, hogy anya itt fogja hagyni, mert csak ennyit kérdezett: "Anya mindjárt jön?" Igen válaszomat elfogadva nem sírt, de nem is örült. Elbúcsúztunk, bevittem a csoportszobába és nem sírt! Ennek ellenére is nagyon rossz érzés volt otthagyni.

Érdekes a kontraszt van egyébként az ovi és a bölcsi között. Az óvodában mindig nagy hangzavar van, a gyerekek nevetnek, hangoskodnak, esetleg futkároznak, szóval zajlik az élet. A bölcsödébe belépve pedig mindig azt érzem, hogy szomorúsággal van átitatva ez az intézmény. A gyerekek itt csendese(bbe)k, nem futkároznak, ha belép valaki a szobába megállnak a játékkal, nézik az új belépőt és lehet, hogy ezt bebeszélem, de olyan szomorúság, csalódottság van a szemükben, amikor azt látják, hogy nem az anya/apa jött értük. Olyan élettelennek, unalmas lötyögésnek tűnik nekem. Lehet, hogy csak rossz "szemüveget" vettem fel???