Ez az a dolog, amiből mostanában kevés van nekem. Amikor jóval túl a harmincon úgy döntöttünk párommal, hogy gyereket vállalunk, arra számítottam, hogy ennyi idősen sokkal több türelmem lesz a gyerek(ek)hez, mint huszonévesen. Igaz azt nem tudhatom, hogy fiatalabb énemnek mennyi türelme lett volna, de úgy látom – és ezt egy velem egyidős, szintén pici gyerekes barátnőm is így látja a saját példáján -, hogy a korok száma nem egyenesen arányos a türelem mértékével. A türelmem a gyerekek számának változásával viszont fordított arányosan változott. Legalábbis én így érzem.
Különösen türelmetlen vagyok az utóbbi időben. Igyekszem elszámolni 10-ig, de van amikor kettőig sem tudok. Főleg kisebbik lánykám szokott kihozni a sodromból a makacsságával, akaratosságával. Mivel nincs elég türelmem, következetes sem tudok igazán lenni, ami tovább növeli Szonja akaratosságát, hisztijeit. Elméletben – az esetek döntő többségében – tisztában vagyok, hogy mit kéne tennem, hogy kicsit más irányba tereljem lányom viselkedését, de sajnos a gyakorlatban nagyon ritkán tudom alkalmazni. Sokszor vagyok úgy vele, hogy jól van akkor tedd meg, kapd meg, amit akarsz, akartál, csak hagyd abba ezt a hisztit, sírást. Mert milyen apró dolog az, hogy a kért teát ne az apa adja oda, hanem anya. Még ha anya épp valamit dolgozik, apa meg ráér, és ő van közelebb. Emiatt hallgassuk az üvöltést? Ugyanakkor tudom, hogy pont az ilyen apró dolgokkal teszünk olajat a tűzre egy következő alkalomhoz. Szerintem most már abban is tisztában van a „pici” lány, hogy ha el kezd öklendezni, akkor anya könnyebben megtörik. De mit csináljak, hagyjam, hogy a hányásig sírjon??? Mert előfordult már párszor ilyen, amikor úgy döntöttem, hogy a végsőkig kitartok.
Megesik, hogy tartom magam és nem engedek. Ilyenkor – miután másodszülöttem lenyugodott - szépen elmagyarázom neki, hogy anya miért nem tette meg azt, amit kért. S ő is tudja, hogy éppen „rosszat” tett és bocsánatot is kér a viselkedése miatt. Ehhez azonban – hogy következetes maradjak – egy tonnányi türelemre lenne szükségem.
A legrosszabb az egészben az, hogy gyermekeink, mint egy tükör visszaadják a mi türelmetlen viselkedésünket. Különösen Kitti reakcióiban szoktam meglátni magam. Ilyenkor el tudnék süllyedni a szégyentől (saját magam előtt).
Kitti soha nem volt egy igazán hisztis gyerek. Voltak persze neki is hisztijei, de nagyon kezelhető volt. Amilyen hamar jött neki ez a korszak, olyan gyorsan el is múlt. Nem egy buta gyerek. Mondhatni, hogy nagyon is okos. Most levette, hogy Szonja milyen könnyen célt ér a hisztijeivel, így Kitti is újabban, ha nagyon el szeretne érni valamit olyan ribilliót csap, hogy csak pislogok.
Attól tartok, ha ez így megy tovább Szonja teljesen átveszi az uralmat a család felett. (Talán még nem vette át igazán.) Kitti alapjában véve egy rendes, jó szívű, kedves kis(nagy)lány. Ő magától is odaadja húgának legkedvesebb játékait is, s ha Szonja hisztizik, akkor meg pláne.
Nem tudom hogyan tovább. Illetve elméletben lennének ötleteim, de úgy érzem, hogy jelenleg nem vagyok képes az elképzeléseimet megvalósítani. Valahogy meg kéne erősíteni magam, jógával? Meditációval?
Sokáig azt hittem egyedül vagyok a problémáimmal. Az általam olvasott legtöbb babás blog anyukái a világ legtürelmesebbjei, vagy a gyerekeik áldott jó gyermekek. Csak egy-két blogban olvasok hasonló „kiborultam” bejegyzést. A valóságos környezetemben azonban nem egy anyuka panaszkodik hasonló problémákról. Ez megnyugtat. Mármint az, hogy nem csak velem van a baj. De ez az én gondomat sajna nem oldja meg, de lehet a többi anyukával együtt töprengeni valamilyen megoldáson.
