Kitti a pénteki ovis kétkerekezés sikerén felbuzdulva, alig várta, hogy szombaton családilag kivonuljunk az udvarra és kipróbálhassa ismét, a segédkerekek nélküli kerékpározást. K. futott vele a lakóparkban 3 kört, néha megfogta az egyensúlyából kicsit ki-kibillenő lányt. Nem szokta a paraszt a szántást, akarom mondani K. a futást, s Kitti engem kért fel még egy körre. Utána én továbbpasszoltam egy szomszéd apukának, de ekkor nagylányunk, már teljesen egyedül teljesítette a parki kört. 

Nagyon büszke volt magára (én is rá). Annyira nagy volt az öröme, hogy nem tartotta magában, boldog-boldogtalannak mesélte, újságolta, hogy ő már két keréken kerékpározik, úgy hogy az anya, apa nem is fogja. Vasárnap ahogy kinyílt a kis csipája, már kérdezte, hogy mikor megyünk már az udvarra. Pedig délelőttre lovas programra készültünk, a hétvégén immár másodszor, de erről is lemondott. Így egy ló nyerge helyett, a bicikli nyergébe pattantak a lányok és elmentünk a közeli parkba. Kitti megélhette első igazi esését is a kétkerekűvel, ugyanis a kertes házak között kerekezve egy kutya hirtelen, váratlanul a kerítésnek ugrott és vad ugatásba kezdett, ami lánykánkat úgy megrémisztette, hogy felborult.

Vasárnap délutánra már az önálló elindulást is megtanulta, a megállás már előtte is ment. Még a lejtőkön, emelkedőkön inkább csak tolja a járgányt, de szerintem hamarosan már ez sem okoz neki gondot.

Azt hittem, hogy ez a kétkerekűzésre átállás hosszabb folyamat lesz, de úgy látszik ennyi idős korra már kialakul annyira az egyensúly érzékük a gyerekeknek, hogy egyik pillanatról a másikra megtanulják a kerékpározást is. 

A legjobban azért örülök ennek az egésznek, mert látom rajta, hogy milyen büszke magára, milyen nagy boldogság ez most neki. Nincs túl nagy önbizalma és az ilyen események erősíthetik azt!