Betegségük során is kiderült, hogy Kitti már milyen nagy lány. A gégész leszívott egy kis fülsárt a füléből, előtte elmagyarázta, hogy mi fog történni és azt is, hogy fájdalmatlan beavatkozásról lesz szó. Nagy lányom szó nélkül tudomásul vette és egy mukk nélkül tűrte a „szipkázást”. Nem így Szonja. Ő ahogy az ölembe vettem, már ordított, és nem akarta engedni, hogy a doktor néni belenézzen a fülébe. Kitti miután elmagyarázzuk melyik gyógyszer miért kell, tudomásul veszi és ha nem is nagy örömmel, de lenyeli. Szonja csak az epres ízű gyógyszereket fogadja el balhé nélkül (nem is nézett biztos a fül-orr-gégész sem bolondnak, amikor felírta az antibiotikumot és nekem az első kérdésem az volt, hogy az milyen ízű). A kúptól mindkettő kikészül (nem csodálom én is utáltam gyerekkoromban), de Kitti az éjszaka kellős közepén azok után, hogy kidobta a taccsot a láztól s én nem akartam megkockáztatni, hogy a lázcsillapító is erre a sorsra jusson a kúp hallatán csak ennyit mondott: „jól van anya, csak gyorsan csináld”. Mire visszaérkeztem a szobába kezembe az utálatos kúppal, nagylányom már lehúzott gatyával, égnek meredező lábakkal, csupasz popsival várt (ha nem lett volna épp 39 feletti láza, még röhögök is egy jót ezen a groteszk jeleneten), s ahogy később mesélte vett egy nagy levegőt és már túl is volt az egészen.

 

Aranyosak voltak, amikor az egyikük épp jobban volt a másik meg aggódott beteg testvéréért, és csak azt hajtogatta, hogy mikor fog már meggyógyulni a másik. Kitti igazi kis gondoskodó testvér, figyelt rá, hogy Szonja igyon (már amikor kisebbikünk ezt nem bojkottálta teljesen), kérte hogy legalább egy kis ropit egyen, beadta neki a gyógyszert, mellé feküdt, olvasott neki, szórakoztatta.

 

Nincs rosszabb érzés egy szülőnek, mint látni, hogy gyermeke illetve gyermekei beteg(ek). Remélem most egy jó időre letudtuk a betegségeket (a kerületben már dúló hányós-hasmenős vírusról nem akarok tudomást venni)!