Szonja néha ki tudja borítani az embert a makacsságával. Már párszor írtam erről a tulajdonságáról és mindig azt is hozzászoktam tenni, hogy most nekünk szülőknek (nagyszülőknek) elég nehéz őnagysága makacsságát kezelni, de ha ilyen kitartó lesz felnőtt korában is akkor jól fog boldogulni az életben.
Anyukám (E. nagyi) kétszer mesélte el a tegnapi óvodából hazajövetelt. Tegnap és ma. Részletesen. És hallottam a hangján, hogy az a másfél-két óra most egy kicsit (?) őt is megviselte (bár ezt ő sosem vallaná be, vagy sosem mondana ilyet, hogy az unokája, unokái kikészítették).
Az oviból hozta haza a lányokat, akik kitalálták, hogy busszal jöjjenek haza. Az óvodából hazáig két busszal kell jönni. Már az elsőnél kezdődtek a "bajok". Szonja nem volt hajlandó csak az alacsony padlós busszal utazni. Nem kellett sokat várniuk...ááá...csak három buszt engedtek el, de végre a negyedik alacsonypadlós volt. Szonja nem volt hajlandó megfogni anyu kezét és azt sem engedte, hogy ő segítsen neki a felszállásban. Mihelyst felszálltak keresték a helyet a szokásos kérdéssel nagyi felé (természetesen fennhangon): "Nagyi, hova üljünk?" Lett hely. Kettő is. Kitti bevágódott az ablak mellé. Szonja nehezményezte, hogy akkor ő így hogy nézelődjön. Kapott ő is ablakos helyet (gondolom milyen cirkuszt csinálhatott, ha pattogtak fel az emberek a székről). De ez sem felelt meg neki, mert nem látott ki. Szerencsére pont valaki felállt egy olyan helyről, ahonnan már Szonja is kilátott. Elérkeztek az átszálló helyre. Itt a kisasszony nem akart leszállni, ő még ment volna tovább. Végül sikerült leszedni a buszról. Várták a másik buszt, sajnos ez nem alacsony padlós volt, de itt már E. nagyi bekeményített és nem volt hajlandó megvárni a következőt. Erről a buszról aztán végképp nem akaródzott neki leszállni. Fogta a kapaszkodót és már bent volt a busz a megállóban, anyu próbálta lefejteni Szonja kezét a kapaszkodóról, már egy férfi is a kétségbeesett nagyi segítségére sietett, s végül másodszülöttem hajlandó volt leszállni.
Mentek fel a lakásba és Szonja azzal üvöltötte végig a lépcsőházat, hogy neki igazi, működő telefon kell. Még régebben neki adtam egy általam már nem használt telefonomat, de az ugye nem működik, nem világít. Hogy ne jöjjön ki az összes szomszéd nagyi felajánlotta, hogy kölcsön adja az ő telefonját, de a herecgnő ezt nem fogadta el, mert neki saját kell! A lakásba érve Szonja rájött, hogy neki nagyon sürgős dolga van a legkisebb helyisgében. Be is fészkelte magát - legújabb szokása szerint lehajtotta a mosdószekrény ajtaját maga elé, kipakolta rá a kiskutyáit, lego emberét, szörnyecskéjét, mittudoménmijét - és játszott, szórakoztatta magát, közben meg termelt. Szegény Kitti mindeközben az ajtó előtt ugrabugrált egyik lábáról a másikra, mert neki is szüksége lett volna a fehér kagylóra. Szonjának esze ágában sem volt a játékot félbehagyni. Végül valahogy E. nagyi leszedte őt a trónról.
Aztán kezdődött a veszekedés, mert Kitti át szeretett volna menni a szomszéd házban lakó J. nagyihoz, Szonja meg nem. Aztán mégis. Átmentek. Majd amikor jöttek haza folytatódott a nekemigazitelefonkell magánszám, persze megint a lépcsőházban.
Néha nehéz vele, nagyon nehéz. És amikor már elszakad a cérna, s az ember legszívesebben jól megrázná, jön, átkarol és elmondja, hogy mennyire szeret és puszikkal halmoz el, előveszi legédesdedebb hangját és suttog a fülünkbe. Így szeretjük.....
