Hétvégénk állati főszereplői. Szombaton miután az apukák és a gyerekek délelőtt „kibandázták” magukat, elfogyasztották a családi ebédet és kipihenték a délelőtt „fáradalmait” három család, összesen hat poronttyal felkerekedett, hogy leróják tiszteletüket azoknak az állatoknak, akik húsukat adták az emberek jóllakottságáért: azaz a városligeti Mangalica fesztiválon jártunk. Ezen a reggelen történt, hogy igazi, hamisítatlan házi szalonnát (sütve) ettünk K-val (a gyerekek inkább csak szagolgatták) és degeszre ettük magunkat. Nem tudtam betelni ezzel a gyerekkoromat és fiatal felnőttkoromat felidéző ízekkel (a szalonnát a nagyszüleim által is használt receptúra alapján készítették rokonaink). Ezek után már csak egy kis házi kolbász után ácsingóztam. Miután K. egyeztetett a lakóparki barátokkal elmentünk tehát a fentebb említett fesztiválra, hogy a kolbász is a szalonna sorsára jusson.
Az első pár perc után
konstatáltuk, hogy hiba volt gyerekekkel jönni. Iszonyú tömeg volt (pedig ½ 5
után értünk a helyszínre), a gyerekek a sok felnőtt láb között hamar
kényelmetlenül kezdték magukat érezni. Gyors kupaktanács: anyukák gyerekekkel
balra el a játszótérre, apukák feláldozzák magukat maradnak a tömegben és
vásárolnak otthonra ezt-azt, na meg kóstolgatnak ezt-azt. Korgó gyomorral (az ebédet
direkt kihagytam, hogy itt tudjak kóstolgatni), a bódékban lógó füstölt
kolbászok, szalonnák, sonkák láttán összefutó nyállal a számban, nem éppen
lelkesen baktattam gyermekeim kezét szorongatva a játszótér irányába.
Ráadásul mindenfelé sár, dagonya,
elég volt a pöttömöket úgy irányítgatni, hogy ne legyenek szügyig sárosak.
Először ők is nyüglődtek, mert perecet akartak, meg kürtős kalácsot, aztán meg
póni lovaglást (szegények szintén a nagy sárban mentek körbe-körbe, mint egy
ringlispíl). Szerencsére hamar megnyugodtak miután belevetették magukat a
csúszdázás, mászókázás örömeibe. Az apukákhoz visszaúton belebotlottunk – az
összes gyerek legnagyobb örömére – egy igazi nagy és egy póni lóba. Kiderült,
hogy fel is lehet ülni a hátukra és a gazdáik (némi fizetségért cserébe) a
Városliget fái között sétáltatták a lovakat a gyerekekkel a hátukon. A
legkisebbet (még két éves sincs) egyszerűen nem lehetett leszedni a lóról.
Olyan hisztit levágott akárhányszor anyukája ezzel megpróbálkozott, hogy még a
lovas ember is azt mondta, amíg nem jön újabb jelentkező inkább maradjon a
csemete a lóháton.
Annak ellenére, hogy nem úgy
alakult a program, ahogy azt elterveztük jó kis kora esti szórakozás volt
(főleg az apukáknak). Sajnos estére már egyáltalán nem kívántam azt a darab
sült kolbászt, amit K. vette nekem a „vásárban”. Az egészből a tanulság: ilyen
programra gyerek nélkül kell menni.
És akkor jöjjenek a vakondok! Még
múlt héten találtam rá ezen az oldalon meghirdetett programra, a Vakond futamra. Mivel még
volt 1 nap a bicikliversenyre történő nevezésig feltettem a kérdést Kittinek,
hogy nem lenne-e kedve indulni rajta. Ő igent mondott, apukája is támogatta az
ötletet, így beneveztük lánykánkat az ovisok versenyébe. Vasárnap reggel Kitti
már nagyon izgatott volt, hisz eddigi élete első versenye előtt állt.
Mindannyian bringára pattantunk és elkerekeztünk a verseny nem mindennapi helyszínére.
Mint kerületi lakos természetesen hallottam már magáról a pincerendszerről, de
nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas területet foglal el a mélyben.
A szervezőknek nem adnék jeles
osztályzatot, mivel nem ment minden zökkenőmentesen. Mint írtam előre kellett
nevezni, és a nevezési összeg felét is be kellett fizetni a szervezők
számlájára. Gondolom ezeket az adatokat számítógépes rendszerrel kezelték (interneten
keresztül lehetett nevezni). Ugyanakkor a helyszínen a nevezésnél nem volt
náluk számítógép (legalábbis mi nem láttunk), minket kérdezgettek, hogy
neveztünk-e előre és hogy fizettünk-e már be pénzt, ha igen mennyit stb. A
bányában (pincerendszerben) kötelező volt a védőfelszerelés (kobak), amit
lehetett kaukció ellenében bérelni. De a kobakba nem szerelték a „szűkítőt”,
csak kezünkbe nyomták az alkatrészeit. Végül egy rendező srác segített a
szerelésben, kb. 20-25 percbe tellett, míg a két kobakot viselhetővé
alakították. A fentieken túl, amúgy minden szuper volt, bár azért meg kell
jegyezni, hogy nem volt veszélytelen a pálya (de erről majd picit később).
Kitti az ovisok versenyében
indult, nekik 100 méteres volt a kijelölt pályaszakasz. Először egy kört
kellett futniuk, utána kellett bringára pattanni és azzal két kört letekerni.
Kitti az első versenyszámban indult (ebben csak ovis lányok indultak), a futás
után elsőként pattant kerékpárra, majd szegénykém megvárta a többieket (nem
volt teljesen tiszta neki, hogy lehet már hajtani), majd az első kanyarban
kicsúszott a síkos pályán. De ügyes volt felpattant és folytatta a versenyt és
harmadikként ért célba. Legörbült szájjal jött le a pályáról, hisz ő úgy indult
neki a versenynek, hogy azt megnyeri. Vigasztaltam, hogy mennyire ügyes volt és
az eséssel együtt is még beért harmadiknak ez szép eredmény. Nem hatottam meg,
de amikor elmeséltem neki azt is, hogy az első három helyezettet díjazzák máris
nevetésre kanyarodott gyönyörű kis szája.
A pálya nem volt veszélytelen.
Betonon a por keveredett vízzel, amitől igazán csúszós lett a pálya és az egyik
kanyarban sorban estek el, csúsztak ki a pályáról a gyerkőcök. (Szerencsére
súlyosabb baleset nem történt.) Később végig tekertünk a felnőtt 1500 méteres pályán
és ott is sok helyen találkoztunk vizes-poros szakaszokkal (ahogy később
olvastam volt jó néhány perecelés a felnőtt mezőnyben is).
A díjátadásig egy kis időre
felmentünk a felszínre, mert már nagyon átfagytunk. Kerekeztünk egyet a közeli
parkban, majd pont időben érkeztünk, hogy Kitti felállhasson a dobogó harmadik
fokára és átvehesse a bronz érmet és az ajándék bringás pólót. Örülök, hogy nem
keseredett el attól, hogy nem ő nyerte a versenyt, látszik rajta, hogy nagyon
büszke a pólójára és érmére, ma abban ment az oviba is („anya, így biztos
elhiszik, hogy én voltam a harmadik”).
Nekem nagyon nagy élményt adott
(azon kívül, hogy a lányom első versenyén résztvettem) a kerekezés ezen a
különleges helyszínen. A pálya egy rövid szakaszon kukk sötéten ment keresztül,
csak néhány led mutatta az utat, egy másik szakaszon lépcsőn kellett feltolni,
felvinni a versenyzőknek a kerékpárt (csak a felnőtt pályán).
A verseny után vígan – Szonja
inkább fáradtan – kerekeztünk hazafelé a tavaszias napsütésben. Ja igen,
Szonját is beneveztük volna, de ő hevesen tiltakozott ellene, így ő csak
drukkolt a nővérének. Talán jövőre már ő is bátrabb lesz
Kitti a rajtnál
Fotó innen.
És két saját fotó (sajnos csak telefonnal tudtunk fotókat készíteni)
A dobogón
Ma este aztán öröm volt a köbön. Este nagyi telefonált, hogy gyorsan kapcsoljuk be a tv-t, mert az egyik műsorban a futamról van szó. Már épp altatás volt, ki az ágyból, be a tv-t, Kitti meg majd elájult az örömtől, amikor felfedezte magát a műsorban, amikoris egy fél pillanatra mutatta őt a kamera.
