Hetente egyszer egy órát járnak úszni Kittiék. Talán már írtam, hogy ahhoz képest, hogy csak egyszer úsznak hetente, és Kitti tulajdonképpen nem tanult úszni korábban (kivéve azt az évet, amikor az ovival jártak és semmi eredménye nem volt) elég jól úszik. Ennek köszönhető (gondolom), hogy az úszásoktató Kittit is beválogatta 6-7 osztálytársával együtt egy házi úszóversenyre, ahol a tanuszodában tanuló elsősök és másodikosok mérték össze úszástudásukat. Szerintem már ez is egy eredmény - amit el is mondtam nagylányomnak -, hogy huszonakárhány gyerekből ő benne van ebben a kis csoportban, pláne ha azt is hozzávesszük, hogy a rajthoz állók közül páran külön úszás órákat is vesznek.
Hát- és gyorsúszásban versenyeztek. A hátúszás nem sikerült valami fényesen (pedig abban az ügyesebb), a saját legjobb eredményéhez képest jó pár másodpercet rontott. Gyors úszásban - amiben azonban elég kevesen indultak, mivel kevesüknek megy ez az úszásnem még - viszont dobogós, harmadik helyezést ért el. Mindketten nagyon örültünk ennek az eredménynek, Kitti azért, mert érmet kapott én meg azért, mert remélem, hogy ez a siker is támogatja az önbizalmát.
(Tudom sokat lovagolok ezen az önbizalom dolgon, de nagy szívfájdalmam, hogy ennyire nem hisz, nem bízik magában. Pedig igyekezzük úgy nevelni, hogy erősítsük, de bizonyára vannak melléfogásaink, amikkel ahelyett hogy segítenénk, esetleg tovább rontunk a helyzeten. Több ilyesfajta sikerek kellenének, mint ez az úszóverseny. Csak ha nem is hajlandó megmérettetni magát - gondolom az úszás oktató sem jelentkezés alapján válogatta be a versenybe a gyerekeket, hanem kijelölte őket -, akkor bizony nehéz sikert elérni.