Vasárnapra áthívtuk barátainkat egy kis közös mézeskalács sütésre. Sok-sok évig ugyanazt a receptet használtam, Hemző Károly-Lajos Mari egyik szakácskönyvéből. Soha nem lett azonnal puha a mézeskalács, de tudtam rajta segíteni. A fémdobozba, amiben a mézeskalácsok pihentek fogyasztásig (nem sok idejük volt), beletettem pár almagerezdet, amitől nagyon hamar megpuhultak. Az elmúlt években kipróbáltam pár "tuti" receptet, de egyik sem jött be igazán. Egyik kedvenc receptoldalamon bukkantam rá tavaly az azonnal puha mézeskalács receptjére. Minden kommentelő dicsérte, gondoltam talán ez lesz a nyerő. Neki is fogtam a sütésnek és a begyúrás közben fedeztem fel, hogy ez Lajos Mari általam évek óta használt receptje.
Tegnap a közös mézeskalács sütésre is ezt a tésztát állítottam össze, mert ízre ez a legfinomabb (szerintem). Annyit változtattam a szokásos sütésen, hogy kb. 6-7 perc után kivettem a sütőből. És láss csodát, tényleg puha maradt (vagyis az előző években az lehetett a gond, hogy túl sokáig sütöttem). Igaz így kicsit hókák lettek, de ez senkit nem zavart.
A társaságunk nagy része először társasozásba kezdett, nekem csupán egyetlen segítőm maradt, méghozzá egy ifjú fiatalember személyében. Nagyon lelkesen szaggatott, gyúrt, nyújtott, majd miután kisültek a kalácsok még lelkesebben fogyasztotta azokat.
Később a lányok is belefogtak a mézeskalácsozásba.
Tervbe volt véve, hogy szépen ki is díszítjük a kalácsokat, de mire odáig jutottunk, hogy elkészítsem a tojásfehérjéből a cukormázat, már csak pár darab mézes maradt a tálcán. Na, majd legközelebb!
