Kittit nagyon lánynak vártuk. Főleg az apukája. Emlékszem a genetikai vizsgálat eredményével a kezemben hívtam az apukát és örömömben sírva mondtam neki, hogy nem kell a porontyunk után majd a wc deszkát állandóan lehajtani. Így tudta meg, hogy első gyermekünk kislány lesz. Mindketten nagyon örültünk ennek.
Igyekeztem pici korától „igazi” kislánynak nevelni. Sokat öltöztettem szoknyába, ruhácskákba és - bár tudom sokan fújolnak rá, de - én imádtam (sőt még mindig bejön) a rózsaszín cuccokat. Mivel születésétől fogva nagy haja volt, már 4-5 hónapos korában csattal tartottam vissza a rendetlenkedő tincseket attól, hogy hatalmas nagy szemeibe hulljanak. Ha szép ruhába öltöztettem, vittem a tükör elé és kértem nézze meg magát milyen csinos. Élénken bennem él, hogy mennyire fel voltam háborodva amikor fiúnak nézték (előfordult, hogy még rózsaszín ruhában is). Pedig így utólag nézve a csecsemőkori fotóit tényleg lehetett lánynak és fiúnak is nézni.
Egyedül a játékait nem úgy állítottam össze, hogy csak lányos dolgok legyenek benne. Voltak és még mindig vannak neki kis autói, fa vasúti pálya vonatszerelvényekkel stb.
Nem tudom mikor merült fel először, hogy Kitti kicsit fiús. Jobban szereti a nadrágot a szoknyánál, nem nagyon szereti az ujjatlan vagy pántos pólókat, az oviban jobban szeret a fiúkkal játszani, kedvenc udvari játéka a foci (többek szerint elég ügyesen is bánik a labdával).
Egyszer – a mai napig nem tudom miért – megkérdezte, hogy mi lányt, vagy fiút szerettünk volna, mikor ő született. Biztosítottam róla, hogy mi kislányt vártunk, és azt is kaptunk! Ráadásul kettőt! Többször mondta már, hogy ő inkább fiú szeretne lenni. Ilyenkor feltett kérdésemre, hogy miért? igazán nem tud mit válaszolni.
Kíváncsi vagyok, hogy később kiskamaszként, tinédzserként és majd felnőttként mennyire fog ez változni.
