Gyerekkoromban imádtam korcsolyázni. 7 éves voltam, amikor anyuék elvittek korizni a Spartacusba. Élénken élnek bennem az edzések a Millenáris sátorban, a Kisstadionban. Emlékszem a hétvégi edzésekre apu vitt, s edzés után bementük a Thököly úti presszóba, ahol én gesztenyepürét apu pedig valami rövidet „nyalogatott”. Arra is emlékszem, amikor apu kivitt a Műjégre, ő állt a pálya mellett én meg minden körnél integettem neki hosszú, anyu által horgolt fehér sálammal.
Jól ment a korizás, nem tudtam nagy kunsztokat még, a koszorúzáson kívül talán az „ágyú” (guggolásban kellett az egyik lábat előre nyújtani) és a mérleg gyakorlatokat sikerült elsajátítani. Az edzőm le is akart igazoltatni és versenyekre szeretett volna küldeni, de anyuék nem tudták vállalni a nehézkes tömegközlekedés (autónk nem volt) miatt a mindennapi edzésre kísérést a külkerületből. Így kb. 2 év után abbahagytam a korcsolyázást. A mai napig nagyon sajnálom, hogy ennek így kellett történnie. Hosszú-hosszú évekig (főleg amíg a magyarok is nagy-nagy sikerrel szerepeltek a jégtáncban) rendszeresen a tv előtt ültem és néztem a műkorcsolya Európa- és világbajnokságokat és azon méláztam, hogy talán, ha leigazoltak volna én is ott lehettem volna valamelyik nagy versenyen.
Kittiék péntekenként az ovi többi nagycsoportosával egy kerületi sportklub tornatermébe járnak tornázni. Nagyon szereti ezt az elfoglaltságot. A múlt év végén kiírták a hirdetőtáblára az oviban, hogy torna helyett korcsolyázni viszik azokat a nagycsoportosokat akik ehhez kedvet éreznek és akiket szüleik elengednek. Kitti akart menni, s (nemcsak a korcsolyázáshoz való személyes vonzódásom miatt) megkapta a szülői fejbólintást is.
A kerületi önkormányzat nyitott egy korcsolyapályát egy régi gyártelepen. Korcsolyája nem volt Kittinek, de lehetett bérelni, így ez az egyetlen egy akadály is elhárult. Illetve helyesbítek volt még egy akadály, Kitti életében egyszer volt jégen úgy kb. 3 éves korában velünk, de akkor még megállni sem nagyon tudott a lábánál 2-3 számmal nagyobb kölcsönzött koriban.
Az ovis korcsolyázás délutánján az óvónéni lelkesen mesélte, hogy milyen ügyes volt Kitti. Eleinte a palánk mellett, illetve az óvónéni kezét el nem engedve lépegetett, de félóra múlva már egyedül rótta a köröket. Kitti beszámolója is nagyon szenvedélyes volt erről a délelőttről, így kérésének engedve azon a hétvégén apával kettesben is csúszkáltak egy jót a jégen.
Azóta már többször voltunk ezen a jégpályán családilag. Szonja először kezünket fogva, egyensúlyát el-elvesztve, lábunk alá becsúszva, botladozva „korcsolyázott”, majd egy óra múlva elengedte a kezünket és önállóan lépegetett (csúszni azért még nem tud).
Azt gondoltam meg azt is mondják, hogy a korcsolyázás olyan, mint a kerékpározás. Ha az ember egyszer megtanulja, akkor mindig is fog tudni korizni. Velem nem egészen így van. Persze tudok körbe-körbe csúszkálni, de a koszorúzást például meg sem merem próbálni. A lábaim befásultakJ Vagy a bátorságom hagyott el?
Mivel a korcsolyámat pont tavaly adtam el (abból az okból kifolyólag, hogy megboldogult lánykorom óta a lábam a kismamaságom idején kissé szétfolyt, megnőtt és kinőttem a jégcipőt), nekem és a lányoknak is kölcsönöznünk kellett, ha siklani akartunk. Három alkalommal történt kölcsönzéssel ki is fizettük tulképpen egy olcsóbb kori árát. Határozott a családi tanács, s kihasználva az egyik sportbolt kettőt fizet hármat kap akcióját, családunk három hölgy tagjának befektettünk egy-egy koriba. (Zárójelben jegyzem meg, hogy én ez alkalommal bőrből készült műkorcsolyát választottam – nosztalgia? -, mert valahogy nem tudtam megbarátkozni ezekkel a modern, de kemény műanyag cipőkkel.)
Remélem hétvégén lesz rá alkalmunk felavatni az új szerzeményeket!
