70 éves lenne ma, azaz július 17-én. Októberben lesz 18 éve, hogy nincs velünk...elköltözött az angyalokhoz. 18 év után is nagyon hiányzik!!!!! Főleg mióta megtaláltam az életem párját és mióta megszülettek a gyerekek. Mindig az jut eszembe, hogy milyen boldog volna, ha látná (remlélem azért látja), hogy boldog vagyok. Mennyire szeretné az unokáit! Mennyit hülyülnének K-val! Tudom, hogy nagyon jól kijönnének.
Nagyon szeretett minket. Anyut és engem. Rajongásig. A gyerekek voltak a mindenei. Bár neki csak én voltam, de imádta a telepi gyerekeket, a rokon gyerekeket, a barátnőim gyerekeit. És a gyerekek is imádták őt. Mindig bohóckodott, viccelődött velük. Emlékszem, amikor az kéróba költöztünk én még azt sem tudtam, hogy akivel a liftben összefutottam a házban lakik-e, vagy csak vendégként érkezett valahova, apu már névről ismerte a srácokat, meg azok is ők. Sokszor mondták, hogy milyen jó fej apukád van (én meg azt sem tudtam, hogy az illető kicsoda).
Emlékszem, hogy gyerekkoromban mennyit vitt magával az országban (tehergépkocsivezető volt). Voltam vagy 3 éves. IFÁ-val járta az országot. Engem beültetett a motor mögötti ülésre és mentünk. Mindenhol dicsekedett velem. Emlékszem a tehergépkocsifülke illatára. Emlékszem, hogy mindig milyen szép tisztán tartotta. Akkor még nagy divat volt, hogy a szélvédő fölé függönyrojtot tettek. Neki is volt:-) Emlékszem, hogy nagyon szeretett félmeztelenül vezetni a melegben.
Emlékszem amikor engem tanított vezetni. Vidéken voltunk a nagyiéknál és kimentünk a legelőre, ahol a tehenek legeltek. A féltett családi autó (Lada ezerkettes) alváza csupa tehénsz@r lett.
Emlékszem, hogy ő támogatta a legjobban, hogy minél hamarabb legyen jogsim. Így is lett, még a 18-at sem töltöttem be és már a kezemben volt a passzus, hogy vezethetek. Emlékszem amikor először mentem el autóval úgy, hogy ő nem ült mellettem. A barátnőm volt az úticél, aki pár utcányira lakott tőlünk. Hazafelé viszont megláttam egy osztálytársamat az anyukájával a buszmegállóban nagy csomagokkal - épp költöztek - és elvittem őket az új kéróba. Emiatt elkéstem otthonról. Apu már a ház előtt szívta egymás után a cigiket annyira izgult értem.
Emlékszem amikor levette az alig pár hete a kocsira ragasztott nagy "T(anuló)" betűt, mert amikor mentünk az autópályán és épp előztem egy lassabban haladó autót, annak sofőrje látva, hogy milyen csitri vezeti Ladánkat beletaposott a gázba, nehogy megtudjam előzni.
Emlékszem, hogy mindig letudtam venni a lábáról egy kis hízelgéssel. Ha el akartam menni buliba és anyu nem engedett, aput szinte mindig sikerült megpuhítanom. Sőt dugiban még egy kis pénzt is adott.
Emlékszem, hogy mennyire szeretett enni. Vacsora után is sokszor rajtakaptuk anyuval, amikor nyitotta a spájzajtót. Szeretett itt enni "stikában" pár falat kolbászt, szalonnát vagy éppen szilvalekváros kenyeret tejjel. Emlékszem, hogy én is többször becsatlakoztam hozzá, mert olyan jóízűen falatozott.
Emlékszem, hogy amíg élt a Csepel focicsapatnak drukkolt. Az ő és anyu elmeséléséből tudom, hogy két évesen fel tudtam sorolni a csepel futballistáinak nevét. Amikor bementem apu munkahelyére minden kollégája ezt a "műsorszámom" előadását kérte.
Emlékszem milyen büszke volt rám, hogy általános iskolában jó tanuló voltam (aztán gimiben már nem). Emlékszem, hogy akkor meg még büszkébb volt, amikor az első munkahelyemen (ma is ott dologzom) elértem a kisebb-nagyobb sikereimet.
Emlékszem amikor mondogatta, hogy mit fogok én főzni majdan a férjemnek...nem nagyon tüsténkedtem a konyhában anyu mellett (nem érdekelt). Emlékszem amikor először főztem szüleimnek és apu megnyalta mind a tíz ujját.
Emlékszem amikor 8-9 évesen korcsolya edzésekre vitt vasárnaponként a Millenáris sátorba. Az edzés után mindig bementünk egy presszóba, ahol ő bedobott valami itókát én meg mindig kaptam gesztenyepürét. Emlékszem, amikor a Műjégpályára vitt ő állt a jég szélén én pedig minden körnél az anyu által horgolt fehér sállal integettem neki, hogy megvagyok, jólvagyok.
Emlékszem, hogy ő se szeretett járni a Zeneakadémiára azokra az előadásokra, amiken gyerekekkel ismertették meg a zenét. Emlékszem, hogy többször előfordult, hogy útközben visszafordultunk, mert "rosszul voltam, hányingerem volt" és kihagytunk egy-egy előadást, amire tulképp "ajánlottan kötelező" volt járnom, mint zenét (zongorát) tanuló növendék.
Emlékszem, amikor az egyik srác akivel épp jártam, megjelent az ajtóban bakancsban, fekete cuccban és apu nyitott neki ajtót és mennyire ki volt akadva (apu), hogy hogy néz ki a srác.
Emlékszem, amikor lebohócruházta a saját két kis kezemmel jó vastag fonallal kötött -akkor divatos- hosszú pulóveremet (ami minden mosásnál megnyút pár centit a végén már a térdem alatt ért).
Emlékszem amikor először rosszul lett és félrebeszélt. Emlékszem, hogy a mentők csak nagyon sokára értek ki hozzánk. Emlékszem amikor közölte vele az orvos, hogy az életre 50-50 százalék esélye van egy súlyos műtéttel illetve anélkül. Emlékszem, hogy csak miattunk, anyu s miattam műtette meg magát (nem járt soha orvoshoz). Emlékszem, hogy ő tudta, érezte, hogy a műtét után már nem sokáig lehet velünk. A műtét előtt még elutatzunk a nagymamámhoz, az ő anyukájához, hogy "elbúcsúzhasson" tőle. Emlékszem, hogy pont a születésnapomon műtötték. Emlékszem, hogy műtét után milyen hamar jól lett. Emlékszem amikor még egyszer meg kellett műteni. S emlékszem amikor utoljára láttam. Zsinórok lógtak ki belőle mindenhonnan. S amikor meglátott az intenzív kórterem ajtajában, felült az ágyában és a két kezét felém nyújtotta. Én többet nem tudtam bemenni a kórházba, mert beteg lettem, pánikbeteg és amikor indultunk a kórházba látogatni mindig rosszul lettem. Emlékszem még sok hétig szenvedett. Emlékszem arra az októberi reggelre 1990-ben, amikor a kórházból felhívtak és közölték, hogy meghalt.
Mindenre emlékszem....NAGYON HIÁNYZOL APU!
