... feljegyzem a dátumot, 2009. február 26, csütörtök. Reggel Szonja felszólított: Anya megyünk bölcsibe, jó? Fülig érő szájjal mondtam, hogy rendben, menjünk! A szívem is hevesebben kezdett dobogni arra a gondolatra, hogy talán megszerette Szonja a bölcsit? Nem kell már a lelkiismeretemmel viaskodnom a továbbiakban, hogy miért adtam be másodszülöttemet a bölcsödébe?
Elvittük Kittivel Szonját a bölcsödébe, ahová már minden nap úgy adom be, hogy nem sír. Délután amikor "visszaadta" a gondozónő Szonját a szokásos minden rendben volt, nagyon aranyosan viselkedett szöveg mellett mást is mondott: "Mindent megevett ma Szonja!" Kutattam az emlékezetemben, hogy láttam-e a zöldcsoportos bölcsödések falra kirakott névsorában más Szonját, mert nem akartam elhinni, hogy a MI Szonjánkról van szó. Mindent megevett? kérdeztem vissza hebegve. Igen, jött a válasz. Megint a fülemig szaladt a szám! Annyira boldog voltam, hisz eddig minden nap azon aggódtam, hogy szegény Szonja egész nap éhezik, maximum a délutáni uzsonnájából evett kenyeret (természetesen üresen), gondolom azt is csak azért, mert addigra már teljesen üres volt a gyomra és valamivel csillapítania kellett éhségét. Amikor megnéztem a heti menün, hogy mi is volt az ebéd még jobban meglepődtem. Ugyanis gondoltam, hogy valamilyen levest habzsolt be (mert azokat általában megeszi). De nem! Főzeléket evett! Méghozzá CÉKLÁT! (Amit még kisded korában sem tudtam beléimádkozni!)
A gondozónő, Gitta néni következő két mondatos beszámolójától majdnem a plafonig ugrottam örömömben - ami lássuk be nagy teljesítmény lett volna, mivel nem nagyon tudok helyből elugrani, pedig nagyot kéne a 158 (egyesek szerint 156) cm-es alacsonyságom miatt -. "Ma a tornaszobában voltunk, ahol Szonja teljesen kinyílt, s csak csacsogott, beszélt. Nagyon aranyos volt." Annyira jó volt ezt hallani, mindenem mosolyogni kezdett, a szám, az arcom, a szívem! Ezek után mit volt mit tennni, szinte csonttörésig ölelgettem, szorongattam Szonját és közben ezer puszival halmoztam el! (Nem tudom írtam-e már korábban, de azért volt ez különösen nagy hír, mert eddig nem volt hajlandó megszólalni a bölcsödében. Egyszerűen nem beszélt. Maximum amikor nagyon elmerült a játékban, és nem figyelt a környezetére akkor beszélgetett magában. A gondozónő elmondása szerint, még a száját is összeszorította, ha pl. valamin nevetni szeretett volna. Azon csodálkoztunk a családommal, hogy hogy bírja ki egész nap a bölcsiben duma nélkül a mi kis csacsogó madárkánk!)
Szerintem Szonja szeret bölcsibe járni! Hipp-hipp-hurrá!