Már a gyermek megszületésekor elkezdődnek általában a találgatások, hogy kire hasonlít? Apára, anyára, anyai, apai nagyszülőkre, nagybácsira, nagynénire, postásraJ Én úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb esetben a család tagjai elfogultak. Elsősorban a nagyszülők. Az unoka naná, hogy az ő családjuk tagjára hasonlít jobban. (persze ez a mi családunkban nem így volt…csak általánosságban beszélek).
Egy újszülött csecsemő is hordozza természetesen szülei vonását, de ekkor még – legalábbis számomra – nem annyira szembeötlőek a hasonlóságok. Mindig nehezen tudom megállapítani, hogy kire is hasonlít a kisded. Aztán ahogy cseperednek, egyre több külső és belső hasonlóság fedezhető fel a gyermek és felmenőik között. Nálunk úgy néz ki, hogy mindkét gyermek inkább azon szülő belső tulajdonságait hordozza, mely szülőnek a külső jegyeit is magán viseli.
Elsőszülöttünk Kitti inkább rám hajaz. A szemei, a szája, az arcformája. (Már pocaklakósága idején is lehetett látni a 4D-s felvételeken, hogy csókos száját anyukájától örökölte.) Szonja pedig tiszta apukája. Egy korábbi bejegyzésben fel is tettem Szonja és apukája gyerekkori fényképét, ami ezt „bizonyítja”. Mára az is kiderült, hogy mindkét gyereknek sok egyéb közös tulajdonsága van, Kittinek velem, Szonjának az apukájával.
Fázós vagyok (mint anyukám és anyai nagyanyám). Kitti még nálam is jobban. Ha egy pici szellő fúj, ő már sapkát követel, nem törődve azzal, hogy éppen meleg tavasz van (utálja a szelet egész pici kora óta. Minden szeles napon nagyon nyűgös volt csecsemőként, sőt ha ilyenkor kimerészkedtem vele az utcára, akkor féktelen üvöltésbe tört ki. Nem úgy Szonja. Őt egyáltalán nem zavarja a szél. Sőt tetszik neki. Már piciként kinevette a szelet, amikor az az arcába fújt.)
Kitti édes szájú. Nagyon. Anyukája is. Nagyon. Elsősorban a csokit. (Vagy csak azt?) Semmilyen más sütit nem hajlandó megenni, csak aminek valami köze van a csokihoz. Be van vonva vele, azzal van töltve. Sokszor nem is eszi meg a sütemény tésztáját, csak kikanalazza belőle a csokit. Ritkaság számba megy, amikor másfajta sütit is megeszik. Egyik kedvenc sütije az isler. A csoki jöhet akármilyen mennyiségben. Már ha adnánk neki, akármilyen mennyiséget. (Anyukám sokszor meséli, hogy gyerkőcként mindig kiszagoltam, hogy hova dugták el a csokit. Volt, hogy „létrát” építettem hokedliből, kis sámliból és annak tetejéről próbáltam meg elérni a konyhaszekrény egyik felső polcára eldugott csokit. A mai napig imádom az édességet. Sajnos. Ha nincs otthon, nem zavar. De ha van, akkor nekem meg a csokinak is vége.) Szonja egyáltalán nem édesszájú. Sokszor nem is kéri a felkínált csokit. Volt úgy, hogy elkérte és addig szorongatta a kezében, míg az el nem olvadt, de megenni nem ette meg. Ebben (is) apukájára ütött, aki szintén nincs oda az édességért. Néha megeszi az étcsokoládét (lehetőleg minél magasabb kakaótartalmút), de nem egy csokis. A sütiket azért megeszi, de inkább a pörköltöt választja.
Kitti elég éberen alszik, korán kelő, s ha esetleg ébreszteni kell azonnal magához tér. Csakúgy mint anyukája. Bezzeg Szonja és apa. Ők sokáig szeretnek aludni reggel (amire csak hétvégén adódik lehetőségük, ha éppen nem megyünk valahova) és nagyon nehezen ébrednek. Kell legalább egy 20 perc, fél óra attól a pillanattól kezdve, hogy felébresztik őket, addig mire kikászálódnak az ágyhoz. Felébreszteni sem egyszerű ám őket!
Szonja hirtelen természet. Apukája és anyukája is, de talán apukája kicsit hirtelenebb (ha akarja megcáfolhatja). Ha valami nem úgy történik, ahogy akarja – ezt már egy párszor leírtam – csapkodja az ajtókat (elsősorban a konyhaszekrény ajtaját), eldobálja az éppen kezében lévő tárgyat, vagy felkap valamit és azt hozzá vágja a földhöz stb. Kittinél soha nem tapasztaltunk ilyesmit.
Szonja nagyon kitartó! Na ebben nem tudjuk kire hasonlíthat. Egyikünk sem ilyen (szerintem). Talán valamelyik nagyszülő, vagy dédnagyszülő?
Kitti nagyon szeretetéhes, érzékeny, igényli az érintést, az ölelést. Szonja kevésbé. Ő is bújik néha, meg megsimogat, sőt, ha beütjük a lábunkat, kezünket valamibe és felszisszenünk jön oda, hogy „adok puszit a bibidre, jó?”, de kevésbé „érzelgős” nővérénél. Mindketten érzékenyek, érzelmesek vagyunk a férjemmel, talán én női mivoltomnál fogva kicsit jobban.
Kajával kapcsolatos válogatósságukat már rengetegszer kitárgyaltam ebben az internetes naplóban. Ebben hasonlítanak egymásra és a szüleikre. Bár ránk ez inkább gyerekkorunkban volt jellemző, persze vannak azért olyan kaják, amiket felnőttként sem eszünk meg.
Kíváncsi vagyok, hogy tinédzser koruk környékén hogyan fognak változni ezek a tulajdonságaik! (De nem akarom siettetni az időt!!!! Sőt, inkább megállítanám ennél a jelenlegi csodás korszakuknál.)
