Nézem a lányainkat. És nem győzök betelni velük. Annyira szépek tudnak lenni. Szépek reggel, kócosan, álmosan, szépek amikor durcásak, szépek este, kipirultan, frissen fésülve, szépek amikor jó kedvűek és csillog a szemük, még akkor is szépek, ha éppen nyűgösek, nyafognak, esetleg hisztiznek. Szoktam is mondani nekik, hogy nekem ők a legszebbek a világon.
Egyik reggel Szonjával éppen a lakásunk legkisebb helyiségében vagyunk, én megint alig tudok betelni szépségével, s kérdem tőle: "Tudod, ki a legszebb a világon?" Mire Szonja: "Igen." Kérdezem én: "Na, ki?"' Szonja válasza: "Apa!"
Szó se róla, apa is jóképű, de nekem ő az egyik legszebbem: