2010. június 18. Gyerekeim első ballagása. Illetve csak egynek, Szonjának. Szonja elballagott a bölcsödéből!
Először kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a bölcsödei ballagás. Gondoltam, hogy nem fogják hatalmas, plüssállatokkal teliaggatott méregdrága virágcsokrokkal a kezükben, egymás vállát fogva „vonatozva” végigjárni a szociális intézményt, de elképzelésem sem volt, hogy mi lesz. Aztán már nem nagyon voltam kíváncsi, amikor az egyik jól informálódott anyuka elmondta, hogy annyi lesz a ballagás, hogy beülünk gyerekek, gondozók, szülők az egyik csoportszobába és beszélgetünk. Na ne…. A ballagás napján a játszósruha mellé bekészítettem a Szonja által kiválasztott ünneplős ruhát. Délután K-val és Kittivel karöltve érkeztünk – szerintem utolsóként, de legalább nem késtünk el! – a bölcsödébe. Szonjáék csoportszobájában kispadokon, székeken ültek az izgatott szülők, s egy-két nagyszülő, s várták, hogy kinyíljon a szomszédos szoba ajtaja. Szorítottunk Kittivel magunknak helyet, kamerát sztendbáj üzemmódba tettem. Hamarosan szezám tárult és az egyik gondozónő vezetésével kézenfogva, énekelve bevonultak a bölcsit elhagyó, majdnem ovisok. Édesek voltak, ahogy felfedezték anyát, apát és ki-ki kiabáltak, mutogattak, hogy „Ott az anya”, „Szia anyuka!”, valaki a tesója után érdeklődött: „Anya, hol a Zsófi?”. Volt aki szemével kétségbeesetten pásztázta körbe a termet anya, apa arcát keresve – pl. Szonja -, de hosszú percekig nem találta, majd mikor összetalálkoztak a szemek, fülig érő szájjal csak vigyorogtak.
Végül nem csak ülünk és beszélünk „ballagás” volt, hanem egy kedves műsor, amit mi büszke szülők dagadó mellekkel, egyesek könnybelábadó szemekkel néztünk. Nagyon jó érzékkel állították össze a gondozónők a műsort, volt benne ének, mondóka, volt amit nem csak mondtak vagy énekeltek, hanem mutogattak is. Pont olyan hosszú volt, amennyit a gyerekek is és mi szülők is kibírtunk a kispadon, vagy térdenállva/ülve. Nem is gondoltam, hogy ennyi dalt, verset tanultak, ugyanis kisebbik lányom nem nagyon produkálja magát otthon ezekkel. A műsor után a gondozónőnk is megelégedéssel mondta, hogy nem is merte remélni, hogy Szonja így végigénekli, mondja a kiválasztott „műveket”, mivel amikor közös éneklés, torna, vagy ehhez hasonló történik a csoportban, Szonja félrevonul és nem vesz részt benne. (Ez mondjuk csak azért döbbentett meg, mert ezt soha nem mondták eddig a gondozónők. Igaz nem tudom miért számítottam volna másra, amikor még otthon a nagyi, sőt olykor az apja előtt is szégyenlősködik, ha arról van szó, hogy énekeljen el egy dalt, vagy mondjon el egy mondókát.)
A produkció után volt „ünnepi uzsonna”, közben kattogtak tovább a fényképezőgépek. Megcsodáltuk a zöld csoport tablóját, amihez a fotókat az egyik gondozónő készítette az udvari játék közben, a kivitelezés pedig az egyik gyerkőc anyukájának köszönhető.
Jó volt! S ma eljött az utolsó nap, hogy Szonja bölcsibe ment. Kitti megint besokallt az összevont csoportos ovitól, a héten már minden nap sírva ébredt, hogy nem akar menni, mert nem az ő óvónénijükkel vannak egész nap, nem az ő csoportszobájukban, meg különben is sok gyereknek nyári szünete van és elég. Anyuval megbeszéltük, s ő szívesen vigyáz rájuk, mivel Szonja is inkább itthon marad, ha Kitti is…nehogy már ő kimaradjon valamiből.
Reggel G. nénit sokkolta a hír (de tényleg!), hogy Szonja ma van utoljára. Szeretett volna még pár felvételt készíteni az egyik kedvenc (a másik tizenegynéhány melletti) bölcsise utolsó napjáról, de erre nem tudott így felkészülni.
Legközelebb szeptemberben mennek mind a ketten óvodába! De addig még előttü(n)k a nyár!
