Címszavakban ezek történtek az elmúlt két hétvégén. A hosszú hétvégén két napra fájó búcsút vettem kis családomtól, hogy egy régi "banda" körében ünnepeljek. Érettségi után, miután nem vettek fel a Külkereskedelmi Főiskolára, ha nincs ló, jó a szamár is alapon, no meg azért, mert szüleim nem hagyták, hogy csak úgy tengjek-lengjek elhelyezkedtem egy cégnél. Nem azt mondom, hogy kényszerből, de ez volt az egyik olyan hely, ahova nem akartam menni dolgozni (apukám is itt dolgozott). A vége persze az lett, hogy nagyon megszerettem. Dolgos éveim első 9 évét a repülőtéren töltöttem el, egy fantasztikusan jó csapatban (legtöbbjük olyan fiatal volt, mint annak idején én 18-23 év közöttiek), egy nagyon humánus főnökkel. Aztán sajnos ez a jó kis főnök máshova ment el cégen belül dolgozni és az utódai alatt már nem annyira éreztem jól magam.
Kapóra jött egy volt repteres munkatársam hívása, aki (cégen belül) már máshol tevékenykedett. El is fogadtam a felkérést és olyan szerencsém volt, hogy ismét egy jó gárdába kerültem, bizton állíthatom, hogy a világ egyik legjobb főnökéhez. Aki egyszerre volt szigorú és engedékeny, teljes mértékben kiállt az embereiért, apánk helyett apánk volt, aki követelt és példát is mutatott. Sajnos nem sokáig dolgozhattunk együtt, mert - előttünk titkolt okok miatt - egyik napról a másikra nyugdíjba ment. Egy darabig szeretett főnökünk nélkül nem ugyanúgy, de ugyanolyan lelkesedéssel dolgoztunk, de szép lassan tönkretették ezt a területet, és új, a szűkebb szakmához kevésbé kapcsolódó (sokszor felesleges, értelmetlen) feladatokat kaptunk. A végén szó szerint már utáltam bejárni dolgozni és kapva kaptam az alkalmon, hogy babás lettem, betegállományba vonultam és vissza sem mentem dolgozni Szonja második születésnapjáig.
A szervezeti egység - ahol a legjobb főnökkel dolgozhattam - megalakulásának 20-ik évfordulóját ünnepelhettük volna ebben az évben, ha még létezne ilyen (kb. 10 éve már nem létezik). Nem is tudom pontosan honnan jött az ötlet, mindenesetre úgy gondoltuk, hogy mi megünnepeljük azt a jeles napot, amikor létrehozták ezt az igen eredményesen működő csapatot. Tizennégyen jöttünk össze egy dunaparti vendégházban, 4-5 fő hiányzott, akik többsége sajnos betegség miatt nem tudott résztvenni az eseményen. Érdekes volt a találkozó, főleg azokkal, akiket már több, mint egy évtizede nem is láttam. Előkerültek a padlásról, dobozokból olyan fényképek, dokumentumok, amikre sokan már nem is emlékeztek. A sok finomság és egy-két házipálesz elfogyasztása mellett leginkább emlékeztünk az elmúlt szép évekre.
Örömteli volt a találkozó, ugyanakkor szomorú is. Engem leginkább az keserített el, hogy jelenleg nincs olyan munkahelyem, ahol annyira szeretnék dolgozni, és olyan örömmel mennék be nap, mint nap, mint annak idején tizenegynéhány évvel ezelőtt. (S tudom, hogy ezzel a tizennégy emberből legalább tizenketten ugyanígy vannak.)
A két napos "bulizás" után a családdal buliztunk tovább. K. májusi szülinapjára pár héttel ezelőtt előzetesen megkapta egyik ajándékát, egy négy személyes sátrat. A lányok, s mi szülők is, mióta birtokában vagyunk ennek az "ideiglenes laknak", azt vártuk mikor lesz már olyan idő, s alkalom, hogy kipróbálhassuk. K. amikor megkapta nem bírta ki, hogy ne állítsa fel a nappaliban. Vicces volt, mert az összes bútort el kellett húzni, valamit ki is kellett rakni a szobából, hogy a sátor elférjen. A kevésbé vicces az volt, amikor megpróbáltuk összecsukni és nem volt hozzá elég hely. Mivel a hosszú hétvégén nagyon jó idő volt fogtuk magunkat és elmentünk egészen a Molnár szigetig (legalább 15 km a házunktól...ha-ha). Itt volt egy nagycsaládi eszem-iszom, majd estére csak négyen maradtunk. Azért választottuk első sátorozásra ezt a helyet, mert itt van egy kis ház, ahova a lányokkal be lehetett volna menni, ha nem jön be nekik a sátorozás. Persze erről szó sem volt, este mindenki bebújt a hálózsákjába és reggelig húztuk a lóbőrt. Reggel aztán kiderült, hogy talán K-t kivéve mindenki felébredt az éjszaka. A lányok arra, hogy kicsit fáznak, én arra, hogy kemény a föld (hiába a polifoam) és arra, hogy a békák éppen most tartják nászukat és 24 órán keresztül, megállás nélkül kuruttyoltak.
Kitti, aki olyan korán kelő, mint a jó édes anyukája, már negyed 7 körül ébren volt (velem együtt természetesen). Nem hagyott békén, hogy a legjobb a hajnali testmozgás, így fél hétkor már tollasoztunk (a ping-pongozásról sikerült lebeszélni a szomszédok nyugalma érdekében). Reggelire nyárson szalonnát sütöttünk, majd pihentünk, a lányok saraztak, szaladgáltak, sőt még a medence 21-22 fokos vízében többször megmártóztak. A lányok az éjjeli felébredések, kis kényelmetlenségek ellenére azt mondták, hogy a sátorozás jó (annyira, hogy Kitti itthon is a földön akart hálózsákban aludni). Remélem nyáron párszor szolgálatban lesz ez az anyagdarab.
Persze a sátorról egy fotó sem készült. Itt éppen kenuzni indulunk a soroksári Dunaágon, a háttérben ideiglenes "házunk"
A kenu minket vár
Gazdag élővilága van holtágnak - hattyúk, búbos vöcskök, vízi tyúkok, nádiposzáták békák, teknős békák, vízi siklók (ezeket láttuk)
A kenuból
Készül a reggeli
.jpg)
Beugorjak-ne ugorjak
Boldogság
Almázgatás
Most hétvégén szombaton pedig családi nap volt a suliban. Minden évben az elsősökön kívül minden évfolyam erdei iskolába megy júniusban egy hétre. Azoknak a rászorulóknak, akik nem tudják a tábor költségét kifizetni az iskolai alapítvány állja a fizetendők egészét, vagy egy részét. Sajnos az alapítvány jelenleg eléggé le van gatyásodva, így ezen a családi napon "gyűjtöttek" erre a célra pénzt. A résztvevők támogatói jegyeket vásárolhattak, valamint zsetonokat, amiért a családi napon a szülők által készített süteményeket, fánkot, palacsintát, lángost lehetett vásárolni. Volt paprikás krumpli főző verseny, gulyásleves főzés, és a gyerekeknek sok-sok játék. A színpadra folyamatosan érkeztek a fellépők - köztük Kittiék is, az osztályuk egy része gyerek népdalokat énekelt és furulyázott -, volt fitness, akrobatikus rock and roll, taekwondo bemutató, s a végén még egy rock banda is fellépett. Az összes fellépő az iskola diákjai illetve munkatársai voltak. Kittiék osztályának szüleivel úgy gondoltuk, hogy mi is főzünk egy paprikás krumplit (bográcsban persze), s nagyon jó kis csapat gyűlt össze. Én beneveztem a sütik versenyébe, ami elég viccesre sikeredett. Történt ugyanis, hogy eredetileg egy jó kis medvehagymás pogácsát szerettem volna készíteni , amit párszor már sütöttem és sikere is volt családom körében. De nemrégiben olyan finom pogácsát ettem, hogy inkább elkértem a receptjét és azt készítettem el. Az eredmény számomra botrányos lett, nagyon sós és nem olyan puha, omlós, mint amilyet én kóstoltam. De nem akartam a lányom cserbenhagyni, így csak elvittem a pogácsát (meg aztán nem tudom mit kezdtünk volna annyival itthon) és "brutál sós pogácsaként" beneveztem a sütik versenyébe. A meglepetés csak akkor ért, amikor épp Kitti házifeladatáért futkostunk, hallom a hangszóróból, hogy a "brutál sós pogácsa", XY 1.a. valamilyen díjat nyert. Mint kiderült első lettem a sós sütit sütők közül (lehet, hogy más nem is vitt sósat???), s kaptam 10 tombolát. A lányok azóta boldog-boldogtalannak büszkélkednek anyjukkal, hogy első lett a süti versenyen.
Volt még egy helyes momentum a családi napon. Kitti kis barátja (szerelme) és anyukája is sütöttek, ők mézeskalácsot. A kisfiú volt olyan figyelmes és készített Kittinek egy szív alakú mézeskalácsot, annak rendje módja szerint kidíszítve és beleírva kettejük monogramját. Átadta Kittinek (kicsit szégyenlősen), ő illedelmesen megköszönte, megengedte, hogy apuka lefényképezze, majd jó ízűen beleharapott. Mire észrevettük már csak egy falat volt. Mondtam neki, hogy az ilyet nem szokás megenni, hanem el szokták emlékbe tenni. Nézegette, nézegette sóvárgóan a maradék egy falat mézest, amin már csak az ő monogramja volt, s odaadta nekem. Majd visszakérte és befalta. Azt hiszem inkább édes szájú, mint romantikus a lánykám!
"Dió héjban" ezek történtek az elmúlt két hétvégén, na meg volt ugye egy anyák napja, de azt hiszem arról majd egy új bejegyzésben.
