Tegnap volt az iskolában az alsó tagozatos gyerekek szülei részére fogadó óra. Megmondom őszintén én szeretek fogadó órára járni, aminek az az oka, hogy szerencsére - kopp, kopp, kopp - a gyerekekkel minden rendben van az iskolában, jól tanulnak, magatartásukkal sincs kirívó gond, szorgalmasak (még ha a nagyobbikat itthon néha azért nógatni kell). Akkor meg miért megyek fogadó órára? Hát éppen ezért. Mert jól esik a lelkemnek, hogy dicsérik a gyereket.
Szonja tanítóihoz időpontot kaptunk, Kittiéknél pedig érkezési sorrendben lehetett bemenni. Gondoltam odamegyek a kapott időpont előtt egy órával, ami elég lesz arra, hogy Kitti tanítónénijeivel is beszéljek. Naná, hogy ez nem jött össze. Talán négyen voltak előttem a harmadik á osztály szüleiből, mivel őket jobban ismerem eldumáltunk, pletyiztünk, rihi-röhiztünk. Az idő meg csak ment, a sor lassan haladt. Már közeledett az első osztályos lányom tanítóitól kapott időpont így leszaladtam a földszintre a második emeletről, ahol megtudtam, hogy csúszásban vannak kb. fél órával. Vissza a másodikra, még mindig voltak előttem ketten. Még kétszer megtettem le és fel a két emeletnyi lépcsőt és Murphy törvénye alapján pont akkor kerültem Kittiéknél sorra, amikor az elsős tanítónénik is felszabadultak. Kitti tanítónéni azzal fogadtak, hogy végre egy teljesen problémamentes gyerek anyukája a soros. Dicsérték jobbról, dicsérték balról, milyen okos, milyen ügyes stb. A mellméretem meg csak nőtt, nőtt... Miután bezsebeltem a dicsérő szavakat lerobogtam Szonjáék tanítónénijéhez, akiknek első szavai azok voltak, hogy a legkiválóbb tanulók egyike a kisebbik lányom. A tanítónénik jobb keze, szívesen segít nekik mindenben, szorgalmas, jó képességű, a koránál mind szociálisan mind értelmileg fejlettebb, önmagával szemben maximalista. Az egyik tanítónéni - aki a matematikát tanítja - azért megjegyezte, hogy az utóbbi napokban mintha egy kicsit lazább, szétszórtabb lenne a leányzó. Ennek én azért egy kicsit örülök, mert számomra ez azt is jelenti, hogy beilleszkedett, otthon érzi magát, egy kicsit kezdi talán levetni az "én mindig jó kislány vagyok" arcát.
Hazafelé végig vigyorogtam magamban, annyira feldobott ez a pár perces beszélgetés a tanítónénikkel. Remélem, hogy még jó pár évig ugyanilyen szívesen megyek majd fogadó órákra!
