Szombaton, mivel az időjósok borult, esős időt jósoltak lefújtuk a kirándulást, amit terveztünk. De hova is menjünk, ahol fedél alatt vagyunk, s nem játszóház, meg hasonló sok gyerekkel teli hely, ahol a még nem teljesen egészséges gyerkőceink nem fertőzödnek újra meg.
Már régóta terveztük, hogy elmegyünk a Szemlőhegyi vagy a Pálvölgyi barlangba. Mivel a Pálvölgyibe a honlapjuk szerint csak 5 éven felüliek mehetnek a túrára, így maradt a Szemlőhegyi barlang. Be is jelentettük a lányoknak, hogy barlangi túrára megyünk. Kittinek első kérdése az volt, hogy vannak-e medvék is ott? Mondtuk, hogy medvék nem, de lehet, hogy denevérek vannak. Na ezt nem kellett volna, mert indulás előtt kiverte a palávert, hogy ő fél a denevérektől. Aztán később megtudtuk, hogy a Szemlőhegyiben nincsenek bőregerek, mert nem hagytak olyan nyílást a barlangfeltárása után, ahol beköltözhetnének.
(Innen elszállt a tegnapi írományom, most kezdhetem újra:(()
Mindkét lánykánk meg volt illetődve a barlangba érkezéskor. Csimpkaszkodtak apjuk nyakába, Szonja le sem volt hajlandó szállni K. öléből és Kitti is az első 10 percben erősen szorította a kezemet. Rövidesen azonban megbarátkoztak a hellyel és rá-rácsodálkoztak a cseppkövekre, a fantázianevekkel ellátott csepkőképződményekre (Anyósnyelv, Menyecskenyelv, Jegesmedve, Boszorkány), kalcitkristályokra. A túra végén rövid időre lekapcsolta a vezetőnk az összes villanyt, hogy megtapasztaljuk milyen a barlang mesterséges világítás nélkül. Kittinek annyira megtetszett a túrázás, hogy annak végeztével még egy körre be szeretett volna menni.
Mire újból a felszínre értünk hétágra sütött a nap (nesze nektek időjósok), így bepattantunk a kocsiba és meg sem álltunk a Hármashatárhegy tetejéig. Nagy mázlink volt, mert pont egy siklóernyős készülődött elrugaszkodni a hegy tetején lévő "kifutóról". Kitti és Szonja (a szüleiről nem is beszélve) érdeklődve figyelték az előkészületeket, s hamarosan megláthattuk azt is, hogy hogyan veszíti el lába alól a talajt az ernyős ember.
A nagy izgalmak után egy könnyed erdei sétára indultunk a hegy tetejéről. Belegázoltunk a vastag avarszőnyegbe, szedtünk makkot, faleveleket, a lányok kézenfogva sétáltak, majd futkároztak. Mivel a kocsink a hegy tetején maradt javasoltam a családnak, hogy ők folytassák útjukat a hegyen le én meg "visszaszaladok" az autóhoz és lent megvárom őket. Mint később kiderült egy kicsit átgondolatlan volt ez az ötlet, mivel fogalmunk sem volt, hova visz a piros jelzés, amin elindultunk. Szerencsére telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot életem párjával, így hamarosan egy másik túrázótól kapott információ alapján elindultam Óbudára, ahova elvileg a kis családom rövidesen befutott volna. Nagy nehezen meg is találtam az erdőből kivezető ösvényt. Tárcsázom kedvesem számát, de a túloldalon senki nem válaszolt. Rövidesen hívott gyermekeim apja, hogy ácsi, vissza az egész, mert mégsem Óbudán, hanem a Hármashatárhegyi útra fognak megérkezni. Bevágódtam az autóba és visszakocsikáztam a jelzett útra, ahol hamarosan az alábbi kép fogadott: apuka egyik kezében egy alvó gyermek (a kisebbik), mellette pedig egy nagyobb fáradtságtól elcsigázott kicsit álmos leányka. Bekászálódtak az autóba (ahol Szonja szeme persze egyből felpattant) és irány egy kajálda felkiáltással meg sem álltunk a pár tíz méterre található étteremig. Közben Kitti elmesélte egyik legemlékezetesebb élményét a hármasban töltött erdei sétájuk során: "apának pisilni kellett. Egyik kezében fogta Szonját, aki ekkor már az igazak álmát aludta, másik kezében pedig fogta a kukiját. És akkor csörgött a telefon (anya próbálta utolérni kis családját), de apa nem tudta felvenni." Na ezt a jelenetet kár, hogy kihagytam...milyen jó fotótéma lett volna:-)))
Ebéd után még elgurultunk egy cukrászdába, ahol az izgalmas nap után finom édes sütikkel nyugtattuk meg idegeinket. Klassz kis napunk volt megint!
